Bevezető

2016 májusában készített
egy interjút Bálint Csaba (Rockmúzeum), Radics Bélára és a Tűzkerék együttesre történő
visszaemlékezés kapcsán kedves barátommal, öreg zenésztársammal, Joe-val. (Az
interjú megtalálható a
www.oldfish.hu
weboldalunkon, illetve a számos, más rockzenésszel készült interjúkat
tartalmazó
www.passzio.hu
weboldalon is.

Joe az interjúban sok
érdekes, a 60-70-es évek rockvilágáról szóló történetet említett meg, többek
között megemlékezett rólam, megismerkedésünkről, közös zenei múltunkról is.
Természetesen a vele készült riport alapvetően róla és Radics Béláról szólt. Azonban
mióta mintegy 40 év után újra összejöttünk, közös stúdió munkákba fogtunk,
dalokat szerzünk, hangszerelünk, valamint ehhez kapcsolódóan megnyitottuk közös
Facebook és web-oldalunkat, indíttatást éreztem, hogy magam is hozzátegyem
távoli fiatalságom sajátos élményeit, amiket, mint akkori rockzenész magam is
átéltem.

Joe-val együtt és külön
is számos izgalmas, vidám kalandot éltünk meg a beat-rock világban, mielőtt
1973 év végén én kiszálltam a nyilvános rockzenei világból, majd később,
1977-től kezdve, egészen 2007-es nyugdíjba vonulásomig elnyelt az állami
gépezet. A történetek a nyilvánosság előtt nem ismertek és azt hiszem
korosztályunk rockzenész köreiben is ma már csak kevesek emlékeznek rájuk.

A történetekhez nem
teszek hozzá és nem is veszek el belőlük semmit, tudom, sokan majd arra
gondolhatnak, hogy a legnagyobb részét csak kitaláltam. Pedig nem! Mind
megtörténtek, ahogy írom, még ha ma már hihetetlennek is tűnnek…

Így hát, szándékom
szerint kiegészítve a Joe-val készült interjúban rögzítetteket, a következőkben
leírom a saját élményeimet is, melyeket weboldalunkon és a Facebookon is a
közeljövőben folytatásokban közzé is teszünk. Ha vannak, akik kíváncsiak írói
munkásságom ezen eddig nem ismert részére, kísérjék figyelemmel, türelem, nem
sokára olvasható lesz…

 

 

 

 

 

  Hogyan lettem, hogyan nem lettem rock gitáros                           


I. fejezet

A
kezdetek

A lakóhelyem szerinti,
Budapest IX. kerületi, Bakáts téri, Kodály Zoltán zenei általános iskolába jártam.
Itt nem csak zeneelméletet, szolfézst, kottaismeretet tanítottak (kiváló zenetanárunk, Eördögh Gézáné
irányításával, RIP
) és nem csak az iskola gyermekkórusában kellett aktívan
részt vennünk (pedig hű, de utáltam a
kóruséneklést
), hanem kötelezően valamilyen hangszert is választanunk,
tanulnunk kellett. Én (azaz inkább a
szüleim
) a csellót választottam, a fene tudja, miért pont azt. Később, ez
jó előtanulmánynak bizonyult, mert húros hangszer, igaz nem pengetik (csak
néha, ha az
előjegyzés „pizigatto”
a kottában), ezért könnyen és gyorsan tudtam átállni a gitárra, főleg úgy, hogy
voltak zeneelméleti előtanulmányaim is. Tudomásom szerint a 28 osztálytársam
közül kevesen lettek végül zenészek: egyikük a zeneakadémia korrepetitorra, másikuk
az Operaház zenekarának hegedűművésze lett. De meg kell említenem Balázs Fecót,
akivel néha még most is összejövök egy kis baráti beszélgetésre (innen kívánok Feri, jó egészséget Neked!).

Kb.1963-65 környékén,
mint akkor szinte mindenkit, engem is megcsapott a beatkorszak szele. Tímár
Péter (a szomszédban lakó iskolatársam, gyakori csínytevéseinkben akkori
barátom, ma elismert, sikeres filmrendező
) irányította rá a figyelmem a
Luxemburg rádió könnyűzenei adásaira. Egy másik osztálytársam (ma elismert ügyvéd) meg abban a
szerencsés helyzetben volt, hogy apja révén külföldről számos Beatles kislemez
birtokosa lehetett, amiket iskola után – néha a helyett is – rongyosra hallgattunk,
apja lemezjátszóját széthajtva.

Egy alkalommal valaki
szólt, hogy egy marha jó zenekar játszik a Bajcsy Zsilinszky és az Alkotmány
utca sarkán lévő, akkori zenés-táncos szórakozóhelyen (néhány évvel ezelőtt a Becket’s ír kocsma működött itt, most azt hiszem
egy bank
). Elmentünk megnézni, de fiatal korunk miatt nem engedtek be, csak
az ajtóból hallgathattuk ámulattal, bámulattal a zenekart, amelyről később
megtudtam, hogy ott, a már akkor is profinak számító Bergendy együttes
játszott. Tulajdonképpen, az ott tapasztalt feeling volt a végső lökés arra,
hogy én is valami ilyesmit akarok csinálni. Így azután negligálva a csellóval
való unalmas gyakorlásokat, meg egyéb tanulmányaimat, elkezdetem szekálni a
szüleimet – apámat sikertelenül (neki
teljesen más elképzelései voltak velem kapcsolatban
), anyámat eredményesebben,
hogy egy gitárra van szükségem. A szomszédunknak volt egy orosz gyártmányú héthúros
(!), akusztikus gitárja, amit hajlandó volt olcsón eladni számunkra, ezt anyám
végül is megvette nekem. Nem csodálom, hogy a szomszéd könnyen megszabadult ettől,
mert ez a szovjet hangszeripar egy gyalázatosra sikerült, ócska darabja volt.
Nagyon nehéz volt rajta játszani, kissé hamis is volt, meg a húrok is kb. fél
centiméter magasan voltak a fogólap felett. A kezem majd lerohadt tőle. Én
mindenesetre nagyon boldog voltam vele és gőzerővel kezdtem el, lényegében
autodidakta módon megtanulni játszani rajta. Nem ment könnyen, de nem sokára
már egész tisztességesen tudtam gitározni. (hála
a csellónak
)

Eközben barátokkal,
barátnőkkel, elkezdtünk különböző zenés táncos helyekre járni. Akkoriban tele
volt ilyenekkel Budapest, mindenhol zenekarok játszottak és a rajongók követték
őket. Elsősorban az Illés, Metro, Omega táborra gondolok, de kevésbé ismert
együttesekre is igaz volt ez.  Ezzel
egyidőben engem már egyre inkább a progresszív műfaj érdekelt, illetve a
nyugatról beszivárgó rock. Kedveltem ezeket és megpróbáltam a technikailag
egyébként nehéz, dalaikat gitáron is megtanulni. (Cream, Jimi Hendrix, később Deep Purple, stb.) Ekkor még csak szüleimet
idegesítettem ezzel, illetve az állandó gitárpengetésemmel, de elég jól
haladtam.

Ebben az állapotban találtam
rá a Liversing együttesre, akik akkor a magyarországi underground zenei világ
kiválóságának számítottak. Az alábbi képen még a korai felállás látható,
balról-jobbra: Homonnay Zsombor, Varga László, Szendrődi Zsolt, Túry Árpád és a
jobbszélen Szabó György.

Ez idő tájt, a zuglói,
Angol utcai, Danuvia kultúrházban léptek fel hétvégente. Eleinte népszerű világslágereket,
instrumentális dalokat (pl. Shadows,
Duanne Eddy, Tornados, stb.
), majd egyre inkább az említett kedvenc külföldi
rockzenekarjaim nótáit játszották és jól! A színpad előtt állva ámulattal
néztem, hallgattam szólógitárosuk, Szendrődi Zsolt briliáns gitárjátékát és nem
kevésbé csodáltam, irigyeltem a svéd rokonától kapott Hagström elektromos
gitárját. Igazi Liversing fan-ná váltam, mert azután már minden lehetséges
helyre, ahol felléptek, következetesen és állandóan követtem őket, amikor csak
tehettem, jelentősen hanyagolva a gimnáziumi tanulmányaimat. Meg minden
szüleimnek fontos egyebet. Ma már sokaknak bizonyosan nehezen érthető, de nekem
ez a környezet egy izgalmas, vágyott világnak bizonyult. Innen indult számomra
minden, még az életem későbbi, teljesen más irányba fordulása is…

De erről, majd a
következő részekben…

 

II.
fejezet

Az
indulás

Először is minden tiltás,
tiltakozás ellenére megnövesztettem az akkor még igen dús és sötét színű hajam
és az éppen, hogy serkedő kecskeszakállamat is meghagytam… Visszagondolva, úgy
néztem ki, mint a Három Testőrből a negyedik, a D’Artagnan. Volt is bonyodalom
ebből sokszor, mert akármerre jártam a rendőrök mindig az elsők között emeltek
ki, állandóan igazoltattak. (erre később
még visszatérek)

Időközben annyit
lebzseltem a Liversing együttes környékén, keresve a személyes kapcsolatot is
velük, hogy a zenekar tagjai a végén már szinte látásból ismerősként kezeltek. Mindenhová
követtem a bandát, kaptam tőlük tagsági igazolványt is, az óbudai, Lajos utcai
klubjukba, de ennél közelebb akkor még nem kerültem hozzájuk.

Az én időm akkor jött el,
amikor 1968 márciusában, a Liversing szerződést kapott a budai várban, a
Szentháromság téren lévő, a Műszaki Egyetem kollégiumi klubjába, a „Várklubba”.

Olyan megosztott buliról
volt szó, hogy 18 és 20 óra között ők játszottak, majd 20 óra és éjfél között
meg az eredeti felállású Illés együttes. Az Illés, akkor a hírneve és sikerei
teljében, hatalmas közönséggel rendelkezett, de a Liversingnek is szintén
jelentős számú és hát eléggé fanatikus tábora volt. Ezért aztán minden szombat
kora délutántól kezdve, egész késő estig hatalmas, kettős identitású rajongói
tábor jött össze a Szentháromság téren. A valóságos tömeg nagyobbrészt olyanokból
állt, akik nem tudtak bejutni a klubba. Még a tér közepén lévő Szentháromság
szobor is tele volt az oda felkapaszkodott srácokkal, akik onnan próbáltak az
első emeleten lévő nagyterembe belesni és a koncerteket látni, hallani. A
rendőröknek csak alacsony hatékonysággal sikerült a felkapaszkodottokat időről-időre
leparancsolni onnan. Tényleg őrület volt…

Egyetemi tagsági híján a
Várklubba nekem sem sikerült sokáig bejutnom és ideidézem Bródy pont erről
szóló dalszövegét: „a fehér ing és nyakkendő még kötelező volt, az ajtó előtt
legalább ötszáz gyerek szorongott, a lányokat persze beengedték, de engem
sehogy sem…” (A szombat esti lány –
Fonográf)

Egy alkalommal,
sokadmagammal már kora délután én is ott toporogtam a bejárat előtt – hátha
valahogy mégis sikerül bejutnom – nem nagyon volt rá sok remény, mert a szigorú
Ifjú Gárdisták (ki emlékszik még, erre a
KISZ-es, jóhírű rendfenntartó csapatra?
) keményen védték a kaput, mint
Zrínyi a szigetvári várat. Ekkor lassan félretolva tömeget begördült egy VW mikrobusz,
megrakodva zenekari felszereléssel és kiszállt belőle egy köpcös fiatalember,
olyan 25 év körüli. Káromkodott, mint egy kocsis, amiatt, hogy a „road”-jai (zenekari szállítómunkások) kicsesztek
vele, egyikük sem jött el és így cipekedhet
egyedül. A mikrobusz oldalán meg a felirat: Liversing! Húú! Valahogy
odafurakodtam és megszólítottam: segíthetnék? Hát persze, a francba is! Így aztán
felkaptam egy Selmer énekoszlopot és a srác után menve – miközben ő meg szólt a
marcona várvédőknek – gond nélkül bejutottam az épületbe.

Nagy örömmel segítettem neki
felállítani a cuccot és a koncerten is végig maradhattam, mert a leszerelésénél,
meg a VW-ba történő visszapakolásnál is segédkeztem. Megismerkedtünk, Vas
Lászlónak hívták. Rögtön fel is ajánlotta, hogy ha van kedvem, lehetek mellette
a Liversing road-ja, bár fizetni nem tud (bár
később rájöttem soha nem is akart)
, de mindenhová mehetek vele. Naná, hogy
azonnal igent mondtam! Később össze is barátkoztunk, éveken keresztül
sülve-főve együtt voltunk.

(Bálint
Csaba –Rockmúzeum, 2013 októberében Vas Lacival is készített interjút, amely
megtalálható a
www.passzio.hu rockzenei weboldalon. Vas Laci, a rá
jellemző módon, egy kicsit más szemszögből nézve emlékezett vissza ezekre a
„daliás” időkre)

Most már tényleg közel
kerültem a zenészekhez. Ebben az időben volt szerintem a legütősebb az
összetétel:

A képen balról jobbra,
állva a hátsó sorban:

Demjén István ének,
a
„100 éves” (legalább 10 évvel volt
idősebb mindenkinél, emiatt ez volt a beceneve
), öccse, Demjén Ferenc
basszusgitár (a Rózsi „gúnynevet”

nem véletlenül, egy vita során Vas
Lacitól kapta, az eseménynél magam is jelen voltam, erről Vas beszélt is a vele
készült interjúban
), Szendrei Zsolt szólógitár,

Elöl, széken ülve: Pataki
László, orgona, Merczel András (aki
egyébként Vas Laci unokabátyja)
dob.

http://passzio.hu/kepek/rockmuzeum/2013/Vas_Laszlo-int/Liversing-feheroltony.jpg

Hosszú időn keresztül ott
voltam majdnem minden rendezvényükön, összebarátkoztam velük, kvázi a
zenekarhoz tartoztam. Mint önkéntes „road”, már gyakran a zenekari próbáikra is
lejártam, láttam, hallottam majdnem mindent, megtanultam közben még a
repertoárjukat is. Közelről figyeltem Szendrődi Zsolt gitártechnikáját, ahogy
tudtam ellestem azt, igyekeztem tanulni is tőle. Egy alkalommal, jóval előbb
érkeztünk Vass Lacival a próbaterembe és kezembe vettem Zsolt Hagström gitárját,
(ilyen volt:)

és játszani kezdetem
rajta, bekapcsolva az 50 W-os Selmer Thunderbird  erősítőjét is.
(ilyen
volt:)

Egy évvel azelőtt, mikor rajongóként
még a színpad előtt álldogáltam, álmodni sem mertem volna, hogy ez
megtörténhet. Marha jó hangszer volt és ez volt életemben a legelső, igazi elektromos
gitár, amit a kezemben tarthattam. Akkor megérkezett Zsolt, látta, hogy felvettem
a hangszerét, azt hittem nagyon dühös lesz emiatt (minden zenész nagyon utálja, ha illetéktelen kézbe kerül a hangszerük,
erre is visszatérek majd később
), de Ő inkább hallgatta még egy kicsit,
amit játszottam, majd azt mondta elég jól csinálod… ez bizony komoly biztatás
volt számomra.

*

Közbevetőleg:

http://www.hardrock.hu/img/bigfoot/hirek/1310/Szendr%C5%91di_370x278.jpg

(Szendrődi
Zsolt,
aki a Liversing
kiváló szólógitárosaként, a hatvanas évtized egyik meghatározó bandájában
pengette a húrokat, 71 évesen, 2014. szeptember 16-án költözött át végleg a
Rockerek
Örök
Égi Társaságába. RIP!)

*

Miután önkéntes,
társadalmi munkában road-ja lettem a csapatnak, 1968 nyarán követtem őket a
Balatonra is. A Liversing este 8 és éjfél között a Beloanisz sétahajón
megrendezett „Express-koktélhajó” műsora keretében játszott hétfő kivételével,
minden nap. Vas Laci segítőjeként közös feladatunk volt a balatonföldvári mólón
biztosított raktárhelyiségből felpakolni a felszerelést a kikötőbe beállt
hajóra, a buli után meg visszarakodni. Az Express Ifjúsági és Utazási Iroda (később fontos szerepet játszott az iroda az
én zenei pályám során is),
akik munkaadóként az egészet szervezték,
szállást és napi egyszeri szolgálati étkezést a balatonföldvári Expressz
Ifjúsági táborban biztosították a zenekarnak, illetve nekünk. Egész nap semmi
dolgunk nem volt, csak az esti buli technikai háttér biztosítása.

Ez a 68’-as nyár
egyébként fiatalságom egyik legjobb nyara volt, rengeteg élményt szereztem: először
igazán szabad élet, nyár, Balaton, lányok, kaja, pia, bulik a hajón és máshol
(a kötelező diszkréció okán ezt mindenkinek a fantáziájára bízom), valamint nem
kevésbé, a zenekar rajongói ünnepléséből a ránk – mind technikai személyzetre
eső – megmaradt rész. Visszaemlékezésem befejező részében szándékozom többek
között erre is visszatérni, valamint a 1968 és 1973 évek között, a beatzenész
világban és a számos hakni során általam megélt vidám történet-szilánkokra.

De visszatérve a vázolt
folyamathoz, anyámat mindeközben tovább szekáltam, hogy nekem egy jobb,
használható gitár kellene. (újságíró
apámat ezek az ambícióim nem érdekelték)
Tapasztalható volt, hogy egyre
jobban játszom szovjet gitáromon (meg a
néha másoktól kölcsönkapott, jobb gitárokon)
és aztán apámat kihagyva a
bizniszből, kaptam tőle egy akkoriban elérhető áron megvehető, NDK gyártmányú
elektromos gitárt, ami azt hiszem egy Gibson ES 335-ös keletnémet valamilyen másolata
lehetett. (ilyen volt:)

Képtalálat a következőre: „1967 gibson es 335”

Ez már nagy ugrást
jelentett, lényegében teljesen használható hangszer volt, persze ahová vittem, mindenhol
lesajnáltak vele, amikor látták, hogy csak egy közepesre sikeredett, szocialista
koppintása a nagy amerikai márkának. Ezért más, jobb, nyugati hangszerre fájt a
fogam… alakult a reménybeli rockzenész perspektívája…

De erről, majd a
következő részben…

 

III.
fejezet

Felfelé
a lejtőn

Most, hogy már
használható hangszerem is volt, elkezdtem szervezni magam. Nem is érdekelt
semmi más.  A Liversinggel Balatonon
töltött időben sokszor volt alkalmam, hogy Szendrei Zsolt hangszerét kezembe
vegyem és gitározgassak rajta. Egyszer, a zenekart a kapitánnyal egyeztetve
buli után, éjjel kiraktuk Badacsonyban (valami
privát házibuli meghívásuk volt
ott),
majd a balatonföldvári honi kikötőbe visszaúton, amikor már csak a hajó
személyzete volt a fedélzeten, a még felállítva lévő cuccon adtam egy kis
rögtönzött szóló gitárkoncertet nekik. Ilyen később is megesett.

Szeptemberben Budapestre
visszatérve Vas Laci, miután tapasztalta, hogy egyre inkább alkalmassá válok
gitárosnak, bevezetett a beatzenészek világába (nagyon széleskörű ismeretei, kapcsolatai voltak a zenekarok között, –
nomen est omen -, mindig több „vasat” tartott a tűzben)
. Nagyon sok időt
töltöttünk az Országos Rendező Iroda (a zenei világ mindenható urait tömörítő,
szocialista állami intézmény) akkori, V. kerületi, Vörösmarty téri székházának első
emeleti presszójában, ami a zenészek, zenekarok, ORI rendezvényszervezők,
belföldi és külföldi impresszáriók találkozóhelye, afféle „agorája” volt. Itt
mindenki megfordult, aki fontos volt, vagy annak érezte magát, vagy azzá
szeretett volna válni a könnyűzenei világban. Persze egyben hangszer- és
szerződésbörzeként is működött, itt köttetett egy csomó adás-vétel, meg
szerződések és sokszor itt kezdődött zenekarok megalakulása, szétválása, a tagok
csere-beréje. (ne feledjük, akkor még nem
létezett mobiltelefon, meg internet, a hírfolyam, meg az ügyintézés többnyire
személyesen zajlott)

Kb.1968 őszén találkoztam
itt bizonyos Balikóval (Tamás?), aki
azt hiszem a Syconor együttesben ritmusgitározott, de ehhez tehetsége igazán nem
volt. Viszont volt neki egy használt, de jó állapotú (nyugat) német Hofner
elektromos gitárja, ami mai szemmel nézve is komoly márka volt, most kb. 400-500
ezer Ft-ot érne. (ilyen volt:)

A srác nem igazán értett
a gitárokhoz, (én akkora már éppen
eléggé)
de nagyon megtetszett neki az én NDK-s, egyébként kinézetre (de csak arra!) csilli-villi, vadonat
új, semi-acoustic gitárom. Felajánlotta, cseréljük el. Nem tudta mit csinál! Kicsit
aggódtam, mit szól majd anyám, hogy elbartellezem az általa vett hangszert, de
végül kézen-közön elcseréltük. (elég
sokáig tartott otthon megmagyarázni, hogy a frissen, vadonatújként vásárolt
gitárt miért cseréltem el, szinte azonnal egy használt, másikra)
Ez
értékarányban olyan bartell üzlet volt, mintha valaki egy Trabantot adott volna
cserébe egy Opel-ért. Ezt a szép és kiváló gitárt relatíve sokáig használtam. Később
egy zenekarnélküli és ennek következtében pénztelen időszakomban értékéhez
képest bagóért elkótyavetyéltem, amit a mai napig is nagyon bánok. Ekkora
marhaságot ritkán csinál az ember! Manapság, mint retro cucc, ritkaságnak számít,
a gyűjtők azonnal lecsapnak rá, ha véletlenül felbukkan egy példány az Ebay-en.

Egyre több kezdő és már
jólismert beatzenésszel ismerkedtem meg és számos próbálkozás történt, hogy
összehozzunk valamilyen zenekart. Például Tátrai Tibivel (igen!) és bizonyos Bölcskey Lászlóval, aki basszusgitáron játszott,
már próbálni is elkezdtünk, zenekaralapítási szándékkal. Tátrai Tibi ebben az
időben még egyáltalában nem volt ismert zenész. Kezdő, viszont ígéretes
gitárosnak bizonyult. Megállapítottuk egymásról, hogy jók vagyunk, de lehet,
még tanulnunk kellene. Jelentkeztünk az Országos Szórakoztatózenei Központ
(OSZK) VI. kerület, Aradi utcai oktató intézményébe jazz gitár szakra. Az OSZK,
akkoriban szintén szocialista állami intézményként, a zenei-művészvilág egy
másik szegmensének volt a mindenható főhatósága. Nagyobbrészt a cigányzenészek,
népdalénekesek, valamint vendéglátós, bár, és egyéb haknizenészek,
előadóművészek közvetítő irodája volt. E mellett komoly zeneoktatással, a jazz
és a könnyűzene területén profi szintű zenészképzéssel is foglalkoztak, és ehhez
kapcsolódóan vizsgáztatást is bonyolítottak A-B és C kategóriában, illetve
hivatásos előadóművészi engedély is adtak ki. Az OSZK-s felvételi vizsgát
követően Kovács Andor jazzgitár művész tanítványai lettünk mindketten.

Kapcsolódó kép

A világhírű gitárművész elképzelhetetlen
technikával kezelte hangszerét, ami érdekes módon ugyanolyan
Gibson
ES 335 típus volt, fehér színben, mint nekem korábban NDK-s koppintásban, de ez
viszont eredeti amerikai Gibson volt. (Egy
budapesti hangszerboltban, 2018-ban ez
899 900 Ft-ba kerül.) Tanárunk
mindkettőnkkel egyszerre foglalkozott. Leült velünk szemben, kézbe vette a
gyönyörű fehér színű, de-lux Gibsont, lejátszott előttünk egy bonyolult
szekvenciát, amit valahonnan a felső G-ről indított, majd az alsó F-en fejezett
be, közben mindenféle alterált akkordokkal telerakta. Na, próbáljátok ezt
utánam lejátszani! –mondta. Tibi és én akkor még nagyjából egy szinten álltunk
a gitártudásunkkal (persze, hol vagy már
tőlem Tibi, az egyik legjobb gitárossá váltál, ha nem a legjobbá, közel, s
távol)
, de néztünk, mint vak ember a moziban. Próbálkoztunk, de nem nagyon (azaz inkább egyáltalában nem) ment. Ez
még jó párszor megismétlődött, talán nem többet, mint három-négy gitár leckét
vettünk a mestertől, majd egy sör mellett eldöntöttük, hogy nincs nekünk erre
szükségünk, mert Andor bátyánk nem tanít nekünk Jimi Hendrixet, Eric Claptont,
de még John Mayall-t sem, hogy például Jimi Page-t ne is említsem.

Valahogy, a zenekar
alapítási terveink nem jöttek össze Tibivel, de mással sem igazán. Ennek több
oka is volt, de leginkább a súlyos pénzekbe kerülő felszerelés, a gitárerősítő
hiánya miatt. Tátrai Tibi meg közben elkezdte a saját útját járni. A kudarcok miatti apátiámból kiemelt, hogy az ORI
presszójában valamikor 1968 év végén megismerkedtem nevezett Varga Zoltánnal,
aki billentyűsként aposztrofálta magát. Volt egy olasz gyártmányú Capri
orgonája (ilyen volt, nagy szám volt ez
akkoriban:)

Kapcsolódó kép

Volt még egy Laney erősítője
is, meg néhány egyéb zenekari cucca. Gitárost keresett, mert volt egy kb. egy hónapos,
téli időszakra szóló szerződése az aggteleki SZOT üdülőbe, de zenekara még nem
volt hozzá. Látatlanban elvállaltam (erősítőre
nem volt szükségem, mert Varga Zolinak volt).
Zoli összeszedett egy alkalmi zenekart, a dobos Bakó Jenő volt. Zenészként
ez volt az első szerződésem, bár valójában ez egy vendéglátós hakni brigád volt,
előtte nem is ismertük egymást. Rutin és gázsiszerzésnek megfelelt, de
borzasztóan utáltam azt a bárzenész feelinget, plusz 1969 januárjában
Aggteleken meg nagyon hideg és általánosan is dög unalom volt, tehát alig
vártam, hogy vége legyen az egésznek és Budapesten belevessem magam valamilyen beat-rock
zenekar összehozásába.

 

IV.
fejezet

Valami
beindul

1969. február végén
visszajöttünk Budapestre. Ezt követően is tartottam a kapcsolatot Vas Lacival,
eljártam vele mindenhová. Már kevesebbet, de még road-kodtam
számára (pl. a dunai Express hajó Liversing bulijain is) közben kerestem a lehetőséget,
hogy az egyre jobban fejlődő gitártudásomat (Aggteleken azért szorgalmasan
gyakoroltam és tanulgattam a Cream, Led Zeppelin,
Hendrix nótákat, időm az volt rá bőven) ne pazaroljam el a beatzenészek által lenézett
vendéglátózásra, hanem inkább rockbandában
játszhassak. Vas Laci megígérte, hogy szerez számomra valamilyen nekem
megfelelő zenekart és még valószínűleg erősítőt is kölcsönöz. Márciusban
azonban Varga Zoli váratlanul megint megtalált, hogy van egy szerződése április
közepétől szeptemberig a velencei tónál, az agárdi Nádfedeles csárdába. (püff neki, néhány évvel később, talán
1978-ban hát nem leégett? Itt a link, ahol lehet a
helyről olvasni, amely megerősíti, amit erről írok: https://www.facebook.com/428951014147596/posts/ag%C3%A1rd-%22n%C3%A1dfedeles%22-cs%C3%A1rda/623837871325575/)

Ajánlata szerint esténként
kellene
itt
tánczenét játszanunk. Jobb híján ezt is elvállaltam. A dobos ez alkalommal is
Bakó Jenő volt, a basszusgitárosunk Bölcskey Lászlót lett,
(persze kiderült, vele már ismerjük
egymást, Tátrai Tibivel való közös, hamvába holt zenekaralapítási
kezdeményezésünk kapcsán)
aki addigra már beszerzett egy 60 W-os Marshall-t magának. Szándékom ellenére megint a vendéglátózásban találtam magamat. Igaz, ebben az
összeállításban Bölcskey Lacival azért néha
belecsempésztünk a repertoárba a népszerű olasz slágerek, meg egyéb ilyenek
mellé, egy kis ütősebb sláger beatzenét is.
Leszámítva a minden esti unalmas gályázást, egyébként jól éreztem/éreztük
magunkat. A zenekar számára bérelt önálló családi ház közel a vízparthoz,
tavasz, nyáreleje, strand és megint: szabad élet kaja, pia, lányok, stb. (és a hangsúly a satöbbin van). Varga
Zolinak afféle árukapcsolással ott volt velünk az élettársa is, mint szerződés
szerinti énekesnő. Talán nem is énekelt rosszul, főleg, ha józan volt, de
gyakran az idegeinkre mentek mind a ketten. A pia, majd az azt követő állandó
ordenáré stílusú veszekedés Varga Zoli és a „művésznő” között, csak egy rövid
ideig volt viccesen szórakoztató. A szignifikáns mennyiségű szesz közös volt mindkettőjükben…

Június első hetében váratlanul
lejött hozzám Agárdra Vas Laci és azt mondta, találtam neked egy megfelelő és
sokkal színvonalasabb zenekart. Jelenleg éppen Miskolcon játszanak: az Avas
tetején van egy szabadtéri, ifjúsági táncos szórakozóhely, oda szól a
szerződésük szeptember elejéig, minden este. A gázsi
is jobb lenne, mint Agárdon. Nem volt fair, de nem
sokat gondolkodtam és otthagytam az agárdi csapatot. Vas Lacival együtt mentünk
azonnal Miskolcra, bemutatott az ottani zenekari tagoknak, köztük Joe-nak. (öreg barátom,
jelenlegi alkotó és zenésztársam a jelenlegi, kétszemélyes „Oldfish
stúdiózenei társulásunkban)

Kiderült, hogy a
basszusgitáros távozott tőlük, én meg a kvalifikáció
szerint szólógitárosnak érkeztem, így Joe átvette a szerepét. Nagyon kevés
próbával, inkább csak átbeszélve, hogy mit fogunk játszani, már aznap este,
élesben is felléptem velük. Ment könnyedén. Ez a csapat már sokkal jobban
megfelelt az ízlésemnek, mert népszerű külföldi beatslágereket játszottak, úgy
emlékszem, elég szép vokállal. Joe énekelt is. Én aztán
meg néhány Jimi Hendrix, Cream
nótát is behoztam a repertoárba. Elég sikeresnek bizonyultunk, az összerakott
cucc is elég jó volt, azt hiszem a Selmer Thunderbird Joe-é volt, de Vas Laci (aki egyébként félelmetes kombinátor, „Jolly
Joker” volt, minden tekintetben)
biztosított egyéb zenekari felszerelést
is, egy (nyugat) német Echollete basszus erősítőre:

Képtalálat a következőre: „Echolette”

meg
valamilyen ének-cuccra határozottan emlékszem. 1969-es mércével nézve, elég jól
is szóltunk. A miskolci fiatalság előtt hamar ismertté vált, hogy egy budapesti
(budapesti!) zenekar
játszik az Avasnál és nem csak hogy budapestiek, ráadásul elég jók. Szép számú
közönség jött össze, szinte minden nap. Itt már volt módom arra, hogy egy
kicsit fejlődjek a rockzenében. De mindenféle egyéb tapasztalatot is lehetett
szerezni, mert pénzünk az ugyan nem volt (a
végén egyösszegben fizettek)
, de azért itt is volt kaja, pia, lányok, meg
minden. (a „meg mindennel” kapcsolatban a diszkréció
azonban kötelez)

Egyszer egy esős nap után,
mikor még minden nedves volt a színpadon is, két szám között, balkézzel fogva a
gitárom nyakát, jobbkézzel odanyúltam a Selmerhez,
hogy egy kis hangerőt adjak rá, közben a gitár nyakával véletlenül hozzáértem a
mikrofonállványhoz, mikor akkora áramütést kaptam, mint egy lórúgás. Az volt a
szerencsém, hogy azonnal el tudtam rántani a gitárt az állványtól, de az E húr
az így is rögtön felizzott és el is olvadt. (látványos
volt.)
Az ujjaimon meg a hat húr beleégett csíkjai maradtak. Kellemetlen,
de vicces tapasztalat volt. Később, főleg ha szabadtéren léptünk fel, mindig
nagyon óvatos voltam az árammal.

A néhány hét alatt
zeneileg nagyjából összecsiszolódtunk, Joe-val
összebarátkoztunk (barátságunk is innen datálódik, azaz 69’ júniusától) és azon agyaltunk, hogy
visszatérve Budapestre jó lenne egy sokkal keményebb beat-rock zenét játszó
zenekart összehozni. Joe egyébként nagyon megfelelt, mint basszusgitáros, már
akkor egyre jobban ment neki, nem véletlen, hogy 2 évvel később Radics Béla
lenyúlta magának a Tűzkerékbe, pedig ott még Som Lajos, Demjén Ferenc és mások
is megfordultak és velük Béla nem volt igazán megelégedve. (persze ennek egyéb okai is voltak, meg hát maradéktalanul leginkább
csak saját magával van megelégedve az ember)
Egyébként Som Lajossal (RIP) ismeretségünk, egy ideig barátságnak is
nevezhető, nem a zenéléshez tartozó kapcsolatunk már az általános iskola 8.
osztályos koromtól kezdődött és kb. 1980-84-ig állt fenn.  (erre
is visszatérek még)

Augusztus végén lejárt a
szerződésünk és végre megkaptam egy félhavi, meg a július-augusztusi,
egyösszegben kifizetett, mintegy 3000 Ft-os
gázsimat.
(1969-et írunk, ez akkor nem volt kevés
pénz!)
Az arcom igen vidám volt, arra gondoltam, hogy fog ez menni! Budapestre
visszatérve Vas Lacival megosztottuk a tervet, benne volt, sőt azt állította
később, hogy az Ő ötlete volt az egész és azt ígérte kézbe veszi a zenekari szervezést.
Ezt el is kezdte, lassan, de azért alakult.

V.
fejezet

Alakul
a banda

Vas
Laci szerzett próbahelyiséget. Újpesten, a Chinoin Gyógyszergyár
egyik termét ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátotta, annak fejében,
hogy a vállalati bulikon fellépünk majd. A Miskolcon összejött
zenekar szétvált és csak ketten maradtunk, én, meg Joe. Vas Laci
hozott egy dobost is, Döme Dezsőt
.

Nagyon
fiatal srác volt, talán 16 éves, de kegyetlenül jól dobolt már abban
az időben is. Külföldön cigányprímásként dolgozó apjától kapott egy
komplett Sonor dobfelszerelést, valamint egy teljes Paiste
(cintányér)
készletet hozzá. A márka mai napig is csúcskategóriás és nem olcsó
dobkészlet. Nem emlékszem, hogy mielőtt összejöttünk volna, játszott
e valamilyen zenekarban, de kétség kívül nagy tehetsége volt a
doboláshoz, ami nem véletlen, hiszen zenész családból származott.
K
ésőbb
Radics Béla őt is elcsábította a Tűzkerék együttesbe. Manapság a Hobó
Blues Band kiváló dobosa, már vagy húsz éve.
Az
újpesti lakótelep egyik toronyházában laktak, a VII. emeleten, ahol
sokszor a szobájában gyakorolt a dobszerelésen, még a földszintről is
felmentek szólni, hogy hagyja abba.

69
szeptemberében tehát elkezdtünk intenzíven próbálni, így hárman és
első körben nem is akartunk bővülni, mondván, hogy ha a Jimi Hendrix
Experience három taggal is csodákra képes, akkor mi is elegendően
leszünk ennyien. Cream, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Free, stb.
nótákat tanultunk be, kiegészítve mindenféle rock and roll és blues
dalokkal. Elég jól ment, egyre jobbak lettünk, ütőképes zenekarrá
váltunk. Kb. egy-két hónapos próbák után, mikorra egy nagyjából egész
estére való repertoár összeállt, Vas Laci szervezésével elkezdtünk
különböző helyeken fellépni. Kultúrházakban, vállalati
rendezvényeken, meg egy-két vidéki hakni is adódott. Érdekes, de arra
nem emlékszem, hogy ebben a kezdeti szakaszban milyen néven
működtünk, talán ekkor még el sem döntöttük.

Erősítőket
időről-időre valahonnan mindig szerzett Vas Laci, de kellett volna
saját cucc is. Pénzünk viszont nem volt erre. Egy alkalommal az ORI
presszójában ücsörögtünk, több zenész társaságában és épp arról volt
szó, hogy kellene valami jó erősítő. Valaki mondta, hogy épp most
jött meg a Thomastic együttes
(ez
Máté Péter kísérőzenekara volt)

egy külföldi turnéról és hoztak magukkal mindenféle eladó
felszerelést. A tippadó megadta a címét, telefonszámát a banda
basszusgitárosának, aki a hírek szerint egy vadonat új, 200 W-os,
fullcsöves, duplaládás Laney erősítőt árult. Joe felhívta, majd
együtt elmentünk hozzá
(a
Móricz Zsigmond körtéren lakott, egy földszinti lakásban),

megnézni az árut.

Ebben
az időben ilyen zenekari felszereléseket Magyarországon nem lehetett
kapni, beszerzésük úgyszólván lehetetlen volt, esetleg eseti
megrendeléssel csak kiváltságosoknak és azoknak volt lehetséges, akik
legális devizával rendelkeztek. Persze, egyes sztárbandák, például
Illés, Metro, Omega és néhányan mások, akik már nyugati turnékra is
eljutottak, behoztak, vagy vehettek ilyesmit, valamilyen (?) -impex
nevű szocialista külker vállalaton, később a TRIÁL-on keresztül.

A
csodás Laney az előszobájában volt felállítva és a kekk pali
meglehetősen hűvösen fogadott bennünket. Főleg azután, hogy
elárultuk, a vételár még nem áll rendelkezésünkre. Közölte, hogy az
ár 48 ezer Ft,
(ez
hatalmas összeg volt 1969-ben! Pl. egy Zsiguli ára)
alku,
csere, semmiféle bartell nincs, neki készpénz kell, de az is maximum
egy héten belül, mert utaznak vissza külföldre. Eléggé arrogánsan
hozzátette, vegyük tudomásul, komoly érdeklődők vannak a Laney-jére
és ő nem ér rá szórakozni pitiánerekkel. Úgy nagyjából kirúgott
bennünket. Joe mondta OK, meglesz a pénz. A vételárat Joe nagyon
nehezen, több helyről, de végül elég gyorsan összeszedte. Közben
többször telefonon, meg személyesen is beszéltünk az eladóval,
nyugtattuk, hogy meglesz a pénz, aki a végén finoman szólva, már
„mindenhová” elküldött bennünket. Három, vagy négy nap
után egyben volt a 48 ezer, csupa 100-asokban. Ez akkor látványra is
egy halom pénz volt. Egy kis sportszatyorba ömlesztve az egészet,
megjelentünk a srác lakásán, ráadásul
hajnali
10-kor. A pizsamás figura, el akart zavarni bennünket, de akkor Joe
széthúzta a táska zipzárját, íme, itt a pénz. Én azóta sem láttam
ilyen hirtelen színe változását senkinek sem! A srác azonnal
hangnemet és stílust váltott
,
mézes-mázosan beinvitált. Kávé? Üdítő? – miközben
bankjegyről-bankjegyre, akkurátusan átszámolta az összeget, kb. olyan
arcot vágva, mint az alaszkai aranyásó, mikor egy csomó aranyrögöt
talált. Így aztán Joe végül megvette a cuccot.

Joe
a Laney-vel, meg a Fenderrel

Mivel
duplaládás berendezés volt, a zenekar jobb hangzása érdekében Joe a
felső ládát nekem szánta, illetve odaadta

(Vas Laci hozott hozzá fejerősítőt, például sokszor egy 100 W-os Vox,
fullcsöveset),

az alsó ládát meg ő használta basszushoz, többnyire a Laney saját fej
erősítőjével. Így már akár a mai igény szerint is, marha jól szóltunk
és elég hangosan is. Nem emlékszem pontosan mikor és hogyan, de ez
idő tájt csatlakozott hozzánk egy ügyes billentyűs-orgonista, Tilesch
Zoltán is. Király cuccal érkezett, volt egy márkás VOX orgonája,

meg
egy 100 W-os Fender Leslei
(Hammond
licence)

típusú erősítője hozzá. Tovább próbáltunk, most már négyen és úgy
tűnt, eleget tehetünk már jelentősebb fellépési ajánlatoknak is.

VI.
fejezet

Egy
progresszív szakasz

Beindult
a banda, relatíve már sokszor játszottunk, a hírünk meg kezdett
elterjedni Budapesten. Vas Laci, valamikor 1970. január végére, Török
Ádámmal egyeztetve, leszervezett nekünk egy fellépést a Bem
rakpartra. A hely akkor szombatonként Radics Béla előző zenekarának,
a Sakk-Mattnak, vasárnaponként meg Török Ádám, Mini együttesének volt
a törzshelye. Azt a vasárnapi bulit a Mini-vel felesben, megosztva
játszottuk le. A Cream, Hendrix, Led Zeppelin nótákkal a Mini
törzsközönsége előtt meglepően nagy sikerünk volt. Megerősíthetem Joe
visszaemlékezését: a Bem rakpart művelődési ház igazgatója,
tapasztalva a zajos ovációt, jól le is baltázta Török Ádámot, miért
hívott meg bennünket? Talán azt szeretné, hogy lecserélje a Mini-t a
mi zenekarunkra?

Egyébként
már ezt megelőzően is többször is lejártunk, mint megfigyelők a Bem
rakparti hétvégékre, én például itt ismerkedtem meg Radics Bélával,
majd Török Ádámmal. Vele csak esetlegesen, néha találkoztunk, pár
szót váltottunk, egyszer meghívtuk a Hungária szállodában
megrendezett egyik bulinkra, jam sessionra is, de semmi több. Bélával
viszont egyre jobban összeismerkedtem, igaz ebben volt egy közös
kapcsolódási felület is, mivel Vas Laci egyéb zenekarok mellett,
Bélát is segítette, szervezte. Bélával, ha szoros barátinak nem is
nevezhető, de elég közeli kapcsolat alakult ki közöttünk. Elég sok
sört ittunk meg együtt a Royal Sörözőben,
(a
másik látogatott zenésztalálkozó hely volt akkoriban)
,
valamint gyakran hívott meg, inkább már a Tűzkerék időszakban,
különböző fellépéseikre, például a csepeli Radnóti Művelődési Házban
lévő törzshelyükre. A Gyöngyösi út-Vőlegény utca sarkán lévő lakásán
is jó párszor jártam. Néha kölcsön adtam neki a jóval később
(1973-ban) vásárolt, olasz gyártmányú, 100 W-os Meazzi erősítőmet is.

Igaz,
mindig azzal a feltétellel, hogy ahol használja, ott én is ott akarok
lenni, látni akarom, mennyire tud rá vigyázni. Ismerve Béla addigra
már komoly alkoholizmusát, főleg a buli vége felé tartottam attól,
hogy valamilyen baja eshet a cuccnak.

A
sikeres Bem rakparti koncertet követően, felléptünk még itt-ott, majd
tavasszal Vas Laci az Expressz Ifjúsági Utazási irodával leszervezett
egy egész nyárra szóló zenés-táncos helyet Nógrádverőcére, az Express
Táborba. Itt előttünk az Illés, és a Syconor együttes is játszott. Az
1970-es évad ez alkalommal viszont a miénk lett, május 1-től,
szeptember 1-ig. Minden este, kedd kivételével játszottunk a belföldi
és külföldi fiatalokból álló közönségnek.

Vas
Laci szervezte a Sakk-Matt megszűnésével létrejött Tűzkerék
koncerteket is
.
A bandát Radics Béla 1970. január 12-ével alakította meg, és májusban
mutatkoztak be a budai Ifi parkban, óriási sikerrel, nagy tömeg
előtt. Ez így is ment utána minden kedden. Vas Laci többször is
lejött hozzánk Nógrádverőcére, egy Laci által csak Rodriguez-nek
(erre
a srácra majd később még visszatérek)

nevezett akkori road-jával
(ebben
az időben én már nem road-kodtam neki),
majd
egy
alkalommal előállt azzal, hogy megszervezett egy fellépést az Ifi
parkban. Előzenekarként kellene fellépnünk Béla Tűzkerék együttese
előtt, egy keddi napon. Ódzkodtunk ettől a fellépéstől, mert a
Tűzkerék ekkor már nagyon népszerű volt, és mert a nagyszámú
közönsége meglehetősen fanatikus és más bandákkal szemben elutasító
volt. De Vas Laci végül rábeszélt bennünket, mi viszont azt a
feltételt támasztottuk, hogy OK, de egy nagy és komoly felszerelés
kiállításával lépünk csak fel. Ezt Vas Laci meg is szervezte,
összedobta ki tudja hogyan és kitől, de 4 db. 100 W-os Selmer
énekoszlopokon, 200 W-os Selmer keverő erősítővel + egy brit LEM
visszhang effektel, egy dupla ládás 200 W-os Marshall erősítőn, meg
Joe saját 200 W-os dupla ládás Laney-én szólaltunk meg, nagyon jó
minőséggel és kegyetlenül nagy hangerővel.

Jóval
a kezdés előtt, a zenekari asztalnál, a Tűzkerék akkori tagjai
(Radics Béla, Demjén Rózsi, – vele a Liversing időszakból ismertük
egymást – Váradi „Vadölő” László) a zenekar sleppje, meg
a mi zenekarunk
(Joe,
én, Döme Dezső, Tilesch Zoli, no meg Vas Laci)
és
néhány más, ott lebzselő rockzenész és egy csomó söröskorsó
társaságában üldögéltünk, készülődtünk a fellépésünkre. Akkor Radics
Béla váratlanul hozzám fordult: nem akarsz az én gitáromon játszani?
(tudni
kell: Béla eredeti, amerikai, mahagóni testű, Gibson SG Standard
gitárja az egyetlen igazi kincse volt, soha, sehol, senkinek nem
engedte, még csak kézbe se venni, nem hogy kölcsön adná…)

Nem akartam elfogadni, azt hittem viccel csak, de többször is
komolyan felajánlotta, hát akkor átvettem, OK, köszi.

Az
Ifi Park színpadján

Elkezdtük
a bulit, belecsaptam a húrokba, belevágtam egy G kvint-be, akkorát
szólt, hogy magam is megijedtem egy pillanatra, a visszhang nagy
késéssel a Duna pesti oldaláról verődött vissza. Kezdésnél, eleinte
csekély érdeklődéssel, gyanúsan méregettek bennünket, kik ezek? Mit
keresnek ezek itt? De már a második-harmadik nóta után a kb. 4-5
ezres közönség, a Tűzkerék rajongói tábora tapsolt és tömegesen nagy
ovációval reagáltak. Cream, Jimi Hendrix és már nem emlékszem, még
milyen rock-ot nyomtunk, szóltunk, mint a gép… és határozott
sikerünk volt. Ez ott és akkor nagy szó volt, mert az a közönség
egyébként senkit sem fogadott el.
(erre
volt példa annak előtte, meg utána is).
A
fellépés utáni szünetben visszaültünk a zenekari asztalhoz és
visszaadtam Bélának a Gibsonját. Az mondta: „B… meg! Na,
Neked többet nem adom oda a gitáromat” – ez nem a miatt
hangzott el, mert bármilyen kárt tettem volna a hangszerében. Ez
inkább a nem várt sikerünknek szólt. De természetesen ettől még
továbbra is jó viszonyban maradtunk.

Persze
örültünk a sikernek, de irány vissza Nógrádverőcére és tudható: nyár,
vidám zenés esték, buli, kaja, pia, lányok, stb. és a történet itt
persze nem ért véget.

VII.
fejezet

Oszlásban
a banda…

Az
Ifjúsági Parkbéli sikeres fellépésünk után, egy ideig ment is minden
rendben Nógrádverőcén. Esténként játszottunk
(ezt
élveztük is),

napközben meg miénk volt a világ. Napfény, úszómedence, gyönyörű
környezet, hideg sörök, lányok, stb. Személyzeti ételellátásunk nem
volt valami bőséges, pénzünk meg nem nagyon volt
(itt
is a végén fizettek egyösszegben)
,
ezért mindenféle egyéb módon láttuk el magunkat. Például a
pincérekkel egyezkedve „cédulás” söröket ihattunk, azaz
bónokra írták fel italtartozásainkat, a végén meg egyben
kicsengettük.

Forró
nyár és teltházas nemzetközi tábor lévén sokszor volt ismerkedési est
rendezve a magyar és a döntően a szocialista béketáborból jött
fiatalok között. Elsősorban a Szovjetunióból érkezett
gimnazista-egyetemista korú fiúknak-lányoknak rendeztek ilyen vidám
estéket, melyeket mi egymás között csak „drúzsbának”
hívtunk. Ez számunkra azért nagyobbrészt a tánczene szolgáltatást
jelentette, a több sorban felállított asztalokon, a szépen
felhalmozott ételekből, italokból nekünk nem járt. Így aztán buli
végén, mielőtt a személyzet eltakarította volna a maradékokat,
felosztottuk egymás között az asztalsorokat: ez a tied, ez az enyém,
majd végigmentünk és az üvegek alján, meg a poharakban hagyott
maradék vodkákat, meg egyéb italokat szépen sorjában pikk-pakk
felhajítottuk. Kaja, az szinte sohasem maradt, így mire a sorok
végére értünk, már igen jó hangulatba kerültünk, a sor végén már
össze is ölelkeztünk, mondván: „drúzsba” van, vagy mi…

Egy
alkalommal népes, nagyobbrészt szép és csinos orosz, ukrán, türkmén
lányokból álló csoportból négy fiatal lány buli után a bungalow-jukba
invitálták Joe-t. Morogtunk is, hogy vajon mi lesz ott, meg hát
b…meg, mi még a zenekari felszerelést rakodjuk össze, ez meg
már megint csajokkal tárgyal… A banda aztán visszament a tábor
hátsó részén lévő saját szálláshelyére, oszt’ épp hogy
elkezdtünk a még ki nem fizetett gázsink terhére, snapszer-t
(zenészkörökben
is kedvelt, időűző, ősmagyar kártyajáték)

játszani. Még az első leosztásnál tartottunk, talán 15-20 perc
telhetett el, mikor az annak előtte színjózan Joe pocsolyarészegen
beszédült és szó nélkül azonnal ágyba zuhant. Másnap délelőtt 11-kor
még mindig változatlanul ugyanabban a pózban találtuk. Embert én az
óta sem láttam ilyen rövid idő alatt lerészegedni. Később elmondta,
hogy a lányok nagyon kedvesek voltak hozzá, de mielőtt tényleges
„drúzsbá-ra” került volna sor, azonnal vodkával kínálták,
méghozzá egy 2 decis bádogbögrével. Joe oroszul nem tudott, de
kézzel-lábbal magyarázta, hogy éhes, inkább először enne valamit,
sekélyes nyelvtudásával érdeklődött: „malenykíj zsíros hleba
jeszty?” Lányok mondták: „da, da, konyecsno, hleba
jeszty, ho pérvüj raz dveszto gram vodka”. A poharat még gyors
egymásutánban kétszer is megtöltötték, ezután már kenyérre nem volt
szükség és másra sem kerülhetett sor. Ez az aktus, gyors volt,
mintegy 15 perc alatt lezajlott.

Hát
valahogy így tengettük napjainkat a Nógrádverőcei Express Táborban,
abban a szép nyári időben, végsősoron háttérben a KISZ Központi
Bizottságának erkölcsi és anyagi támogatásával.

Dobosunk,
Döme Dezső aztán két-háromnaponta délelőttönként, titokzatoskodva
vonattal felutazott Budapestre, estére visszatért, furcsállottuk is,
de nem mondta meg, miért. Úgy a nyár közepén, egyszer csak
bejelentette, hogy kilép a bandából és Radics Béla hívására
csatlakozik a Tűzkerék együtteshez. Kiderült, hogy hetek óta
délelőttönként már a megkezdett zenekari próbák miatt járogatott
Budapestre.

Kiderült
az is, hogy Radics Béla a sikeres Ifi Park-i fellépésünk során nézte
ki magának Dömét és a háttérben, azt hiszem már aznap meg is
állapodtak. Döme távozása után nem sokkal, Joe elmondta, hogy Radics
őt is kinézte magának és el is hívta. Joe erre igent is mondott, de ő
korrekt módon, kilépését csak a nógrádverőcei szerződésünk lejárta
után látta megvalósíthatónak, mivel nem akarta a bandát
cserbenhagyni, ellehetetleníteni.

Sajátos
módon Béla engem nem hívott. (ha..ha..ha…) Azt hiszem, saját
magát azért nyilvánvalóan nem akarta lecserélni. Ez elég vicces lett
volna… Elismerését gitártudásommal kapcsolatban azért
burkoltan kifejezte azzal, hogy nekem többet soha nem ajánlotta fel
Gibson gitárját. (Igaz, nem is kértem) Egyébként sem volt az a típus,
aki más, mondjuk riválisának tekinthető gitárost érdemben valaha is
elismert volna néha, legfeljebb odavetett félmondattal utalt előttem
arra, hogy talán értek valamit a gitárhoz. Ez gondolom Tátrai Tibire
is igaz lehetett, hiszen nem sokáig fért meg a „két dudás egy
csárdában”.

Természetesen
nem örültünk Döme távozásának, a banda már eléggé együtt volt addigra
zeneileg (is), de az aktuális probléma megoldódott azzal, hogy Vas
Laci szervezésében Váradi „Vadölő” László, aki addig a
Tűzkeréknek volt dobosa, azt hiszem még aznap, azonnal lejött és a
szép zöld színű, kiváló Ludwig dobkészletével beszállt a bandánkba.
Tulajdonképpen helyet cseréltek Dömével. Vadölő egyébként
eszméletlenül jó, igazi virtuóz dobos volt, talán sokkal többet is
tudott, mint ami szükséges lehetett egy rock bandában. Valószínűleg
ez is oka lehetett, hogy Radics Bélával nem igazán jöttek ki. Béla
később egyszer azt mondta, hogy „túldobolta” a nótákat.
Így aztán színvonalbeli romlást ez a csere nem okozott. A
repertoárunkból Vadölőnek semmit sem kellett megmutatni, mindent
tudott, azonnal teljes értékűen felléphettünk vele, már az első este
is. Viszont kijelentette, hogy ő augusztus végéig marad velünk, csak
ideiglenes jelleggel ugrott be Döme helyére és ősztől neki ezt
követően más elképzelései vannak.

Balról
jobbra: Radics Béla, Váradi „Vadölő” László, Döme Dezső,
Demjén Rozsi (azt hiszem ez a Tűzkerék kép a „dobos és
basszusgitáros” csere után készülhetett, valószínű, hogy ekkor
már Joe-val is próbáltak, mivel a háttérben már ott van Joe Laney-je
is)

Kis
kitérő: csak a közelmúltban tudtam meg, Váradi Vadölő László, a
rendkívül tehetséges dobos, 2007. november 08-án meghalt. (RIP).

A Tűzkerék után,
ahogy említettem, 1970. augusztus végéig velünk volt, majd egy rövid
ideig a Metróban nyomta Póka Egonnal és Zoránnal. Sajnos, kezdett
egyre jobban lecsúszni, és 1971 végétől már végleg abbahagyta a
dobolást, egy személyvonaton lett büfés. Ekkor már keményen ivott,
hát ezzel is méltó párja volt Bélának. Ahogy Radics Béla is az
anyjával, meg „Szuszuka” nevű kutyájával a Vőlegény
utcában, hasonlóan Vadölő is anyjával és a fekete-fehér foltos
foxterrier kutyájával élt haláláig, a Szív utca 54-ben. 1970 nyarán,
Nógrádverőcén elég jól összebarátkoztunk, később sokszor voltam a
lakásukon, sok sörök társaságában. Vadölőnél hallottam először Brian
Auger and the Trinity-t, Areta Franklin-nel (RIP), meg a Colosseum
együttest és más hasonló underground zenét. Sokat tanultam tőle a
ritmusszekcióról, ritmizálásról, meg egy kis dobtechnikát is, bár nem
voltam dobos. A tanultakat ma is beépítem, amikor VST-t használok
(pl. Addictive Drums) a dob alapokhoz, jelenlegi házi stúdiónkban.

Én
akkor úgy gondoltam, hogy ha a banda szét is esik, akkor is
folytatom, valamilyen zenekar csak össze fog jönni. Ekkorra már elég
jól gitároztam, bizonyos mértékig a hírem is elterjedt a budapesti
zenészkörökben, a visszajelzések szerint, szereztem is némi
respektet, jegyeztek, mint rockgitárost.

Megfelelő
hangszerem már volt (a Hofner jól szólt, jól szolgált), állandó,
saját gitárerősítőm hiánya viszont aggasztó volt és jelentősen
lecsökkentette esélyeimet, hogy más, már működő bandákhoz
csatlakozhassam… Objektív és szubjektív okokból otthonról nem
számíthattam anyagi
(erkölcsire
se nagyon)
támogatásra.
Mindegy, gondoltam, valahogy ezt is megoldom majd. Tettem is aktív
lépéseket.

De
erről majd a következő, VIII. fejezetben…

VIII.
fejezet

Egy
kis vákuum, majd biztató előjelek

1970.
szeptember elején visszajöttünk Budapestre és Joe is csatlakozott a
Tűzkerékhez. Az orgonista Tilesch Zolival így ketten maradtunk a
bandából. Zoli meglehetősen jól szituált családi háttérrel
rendelkezett, anyagi gondjai nem igazán voltak. Őt különösebben nem
rendítette meg, hogy a zenekar felbomlott és kereset nélkül maradt.
Egyébként is más elképzelései kezdtek kibontakozni és azok nem
feltétlenül a zenei pályával voltak kapcsolatban. Elég nagylábon élt,
rendszeresen kijárt pl. az Ügetőre, gyakran fogadott, hol nyert-hol
veszített, de a veszteség nem zavarta. Engem is kicsábított
egyszer-kétszer a lóversenyre, de én nem igazán érdeklődtem a lósport
iránt. Egy jó darabig tartottuk a kapcsolatot, 71’ kora
tavasszal lehívott magához a család balatonlellei nyaralójába egy
hétre. Jobb dolgom nem volt, így lementem. Itt a kevés pénzem hamar
elfogyott, a Hofner gitárom meg nálam volt és egy gyenge
pillanatomban meggondolatlanul elfogadtam Tilesch Zoli ajánlatát és
mélyen áron alul eladtam neki a hangszerem, a kapott készpénz egy
részét helyben el is vertem, ahogy kell. Ez később valóban nagy
hibának bizonyult, mert elég nehezen tudtam a Hofner helyett másikat
beszerezni. Mindenféle gitárral próbálkoztam, több eladóval is
tárgyaltam, vettem egy úgyszólván használhatatlan, tré Jolana
Futurama gitárt névrokonomtól, Totyától (Skorpio együttes), Závodi
Jánostól meg egy valami másikat, aztán jóval később Szigeti Ferenctől
(Corvina,
később Karthago)

vettem meg egyik elég jónak bizonyult Framus gitárját, amit végül két
extra pick-up-al, meg egyéb hardverekkel feltunningolva, egészen 1972
őszéig, pályafutásom végéig használtam is.

Szigeti
Ferivel abban az időben sokszor üldögéltünk sörök mellett, a Royal
Szálló sörözőjében, meg akkori törzshelyén a Kárpátia sörözőben.
Felületes, eseti, de jó kapcsolatban voltunk egymással akkoriban.

Nem
igazán jött össze semmi. Próbálkoztam mindenféle amatőr formációval,
de a nekem is megfelelő zenekari lét még váratott magára. Számtalan
esetben ugrottam be alkalmi társulásokba, mindenféle vidéki haknikra.

Tercs
Ferenccel jól ismertük egymást, kiváló basszusgitáros volt és
időről-időre előállt ilyen eseti haknikkal. Sokszor előfordult, hogy
szólt, ráérek-e a hétvégén, mert van valami szerződése ilyen, vagy
olyan szüreti, vagy egyéb farsangi bálokra. Összeszedte az alkalmi
bandát szabadúszó zenészekből és gyakran változó összetételben
hakniztam vele mindenfelé az országban.
Feri
szintén szép zenészpályát futott be és mai napig is a zeneiparban
tevékenykedett, esetenként még fel is lépet basszusgitárjával
itt-ott. Sajnos, ennek hirtelen vége szakadt, mert 2018. augusztus
17-én, életének 66. évében, váratlanul elhunyt. Két nappal korábban,
15-én még telefonon beszéltünk egymással. RIP Feri!

Karvaly
Lajossal (RIP) – aki később, 1973-tól a Recorder, 1981-től a
Missió együttes kiváló basszusgitárosa volt – és másokkal
próbálkoztunk összehozni egy zenekart, próbálgattunk is, jó is volt a
banda, ráadásul Lajossal már saját szerzeményekkel is foglalkoztunk,
de tulajdonképpen érdemi fellépési lehetőségek híján, ez sem valósult
meg.

Megjegyzem:
most tudatosult bennem, hogy a történet folyamatában egyre többször
kell leírnom, hogy RIP! Ez elszomorító, de mit tehet az ember, ha
1951-ben született…

1970
őszétől 1971 év elejéig a pénztelen pangás időszaka volt számomra.
Előfordult, hogy hetekig napi egy liter tej és négy kifli (sokszor a
Marx téri Tejbüfében) volt a kajám. Meg is utáltam a tejet annyira,
hogy legalább 15 éve egyetlen kortyot sem ittam.

Megpróbáltam
erősítőt venni magamnak, egy hétig kipróbálásra – már nem emlékszem
személy szerint kitől származóan – de vételi szándékkal nálam volt
egy vadonatúj 75 W-os, VOX Conqureror erősítő. Eszméletlen jó cucc
volt, de a 40 ezer Ft-ot még kölcsönökből sem tudtam összeszedni.
Sajnos vissza is kellet tehát adnom.

Valamikor
71’ január végén a sors megint összehozott a vendéglátózásból
már megismert Varga Zolival. Kapacitált, hogy alakítsunk zenekart.
Mondtam neki: elvileg benne vagyok, mert éppen állás nélküli zenész
vagyok, de vendéglátó szintű dolog nem érdekel. Csak akkor vagyok
hajlandó társulni, ha rockzenét, de minimum rock and roll-t, vagy
valami ilyen jellegű slágerzenét fogunk játszani. Varga Zoli megint
behozta a tervezett bandába dobosnak, a már jól ismert Bakó Jenőt
(ők
a jelek szerint össze voltak nőve)
.
Így már megvoltunk hárman, de még nem volt stabil basszusgitárosunk.
Varga Zoli hozott néhány srácot, de nem bizonyultak tartósnak. Ebben
az időszakban valóban nagyon sokat és intenzíven próbáltunk több
helyen is, pl. a XIV. kerületi Várna utcában, valamilyen Munkásotthon
kultúrházban, meg később a IX. kerületben, a Soroksári úton, a Hazai
Fésűsfonó és Szövőgyár kultúrházának exkluzív nagytermében is.

Ebben
az időben vette fel, vagy inkább vette át a zenekar a Pannonia nevet.
1972-őszéig, a végleges felbomlásig ezen a néven futottunk. Ilyen
néven korábban a Szilárdi Béla vezette népszerű, ismert, jól futó
(támogatott) slágerzenekar működött
(ismertebb
dalaik: Sose halunk meg, Tüskét szúrtál a szívembe, Szerelemben
nincsen szimultán, stb.)
Szilárdi
Béla váratlan disszidálása után a zenekart ORI rendezvényeken,
rádió-tv-lemez felvételeken letiltották. Így az eredeti Pannonia
persze oszlásnak indult. Varga Zoli, saját soha nem ellenőrzött
állítása szerint, egy nagyon rövid időszakban – mielőtt az
eredeti Pannonia tagok évekre leszerződtek nyugatra vendéglátózni –
beszállt a bandába billentyűsnek. Ahogy állította, távozásuk előtt
megállapodott velük, hogy ha zenekart alapít, akkor használhatja a
Pannonia nevet, aminek a jogbirtokosa egyébként is a disszidált
zenekarvezető, Szilárdi Béla volt. Ezt a névhasználatot egyébként
Varga Zoli ténylegesen be is jelentette, regisztráltatta az ORI-ban,
OSZK-ban is. Abban a korszakban nem úgy nézett ki, hogy a disszidált
Szilárdi Béla nyugat-Németországból nehezményezhette volna a
névhasználatot. Később, szerződéshiányos időszakunkban, esetenként
Tercs Feri meg én, Feri néha Mogyorósi Lászlóval
(kiváló
szólógitáros volt, későbbi betegsége már lehetettlenné tette
gitározását)

megegyezéssel szintén használtuk/használták a Pannonia nevet.

Azaz
nem két, különálló Pannonia együttesről van szó, hanem egy és
ugyanazon formációról. Ezért pontosítanám is a
Pannonia
együttes történetére vonatkozó, Wikipédia bejegyzést:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pann%C3%B3nia_(egy%C3%BCttes

Varga
Zolival, mint rendesen, már órák óta egyetlen kávé mellett
üldögéltünk az ORI presszójában és azon agyaltunk, hogy kellene egy
énekes, mert abban is hiány volt a bandánkban. Megint csak
jelentkezett egy tippadó: menjetek ki Budaőrsre, az ottani
kultúrházban minden vasárnap játszik egy amatőr zenekar, amelyik
ugyan kutyaütő, nagyon gyengék, de az énekesük marha jó. A következő
vasárnap este Varga Zolival kimentünk Budaőrsre, leültünk hátul,
hallgattuk a bandát. Valóban kegyetlen gyengék voltak, amit előadtak,
az egy csörömpölésnek tűnt, de az énekesük – aki inkább nézett
ki birkózónak, vagy súlyemelőnek, mint rock énekesnek – valóban
kiemelkedett a zenekarból, leénekelte őket a színpadról. Azonnal
eldöntöttük, ez a srác kell nekünk. A második kör után, a szünetben
megszólítottam, meghívtam egy „kevert”-re
(ez
akkoriban népszerű pancsolt kocsmaital volt: triple sec-ből és
császárkörtéből),
majd
elővezettem ajánlatomat, hogy egy sokkal színvonalasabb,
perspektívákkal, leendő fellépési lehetőségekkel rendelkező
zenekarhoz csatlakozhatna. Két nap gondolkodási időt kért, lejött a
próbánkra, majd igent mondott. Hozta magával a két Selmer
énekoszlopát, meg a hozzátartozó, több csatornás Selmer ének
erősítőjét, mikrofonját is. Ez kiváló, márkás cucc volt. A newcomer
énekesünket Vikidál Gyulának hívták. Gyula – vagy, ahogy akkor
mindenki ismerte: „Pitkin” – elementáris
énektudással, hatalmas „voche”-vel
(tüdővel,
énekhangi hangerővel)
rendelkezett,
ösztönös adottsága volt a rock énekléshez, mint ez a későbbi években,
a szépen felfelé ívelő énekesi-előadóművészi, majd színészi pályáján
tapasztalhatóvá is vált.
(akkoriban
álmunkban nem gondoltuk volna, hogy „Pitkin” végül a
színészi pályára lép, de azt gondolom ő maga sem)

Érkezésével a zenekar színvonalában jelentős javulás következett be,
mivel olyan rock nótákat, meg más dalokat is bevállalhattunk,
melyeket azelőtt képtelenek voltunk mi magunk elénekelni.
„Pitkin”-nel folytattuk az intenzív zenekari próbákat és
egyre jobbak lettünk. 1971 májusában további pozitív események
következtek be a banda életében.

De
erről majd a következő, IX. fejezetben…

IX.
fejezet

És
megint Miskolc

Joe,
ahogy a vele készült riportban maga is megemlítette, különböző okok
miatt
(Radics
Béla egyre súlyosbodó alkoholizmusa, meg nem kevésbé a gázsik
ismételt inkorrekt elszámolása miatt)

1971 májusában eljött a Tűzkerék együttesből.

Átjött
hozzám, hogy elmondja ezt. Nagyon közel laktunk egymáshoz
Pestlőrincen és a Tűzkerék időszaka alatt, ha ritkábban is, de végig
tartottuk a baráti kapcsolatot. Mondtam neki, a legjobb pillanatban
érkeztél, mert Vas Laci megint szerzett valami szerződést 1971.
június 01. és augusztus 31. közötti időszakra, Miskolcra, egy
Katowitze nevű zenés-táncos helyre és éppen megfelelő basszusgitárost
keresünk.

A
Katowitze egyébként egy nagy belső térrel, táncparkettel rendelkező
szocreál stílusú étterem volt, ami akkoriban a miskolci fiatalság
egyik kedvelt szórakozóhelye volt.
(addigra
az Avas-i kilátónál ugyanis már megszűnt az a szabadtéri hely, ahol
69’ nyarán először játszottunk.)

Joe
tehát visszatérve beszállt a bandába. A hozzászólásomban mellékelt
kép már Miskolcon készült:

Balról
jobbra: Bakó Jenő dob, Joe basszusgitár, Varga Zoltán orgona, Les
(azaz tenmagam) szólógitár, Vikidál Gyula ének.

Néhány
zenekari próba után, irány Miskolc. Munkaadó a Miskolci
Vendéglátóipari Vállalat volt
(munkakönyves
foglalkoztatás volt ez is, mint az előzőek, milyen jól jött ez is
2006-ban, a nyugdíjam megállapításánál).

A szerződésben benne volt a napi kétszeri személyzeti kaja,
szállásunk meg a Miskolci Nemzeti Színházzal pont szemben lévő, Arany
Csillag szálloda II. emeletén volt biztosítva.

A
második emelet baloldali két ablaka a zenekarunk szobájának ablaka. E
helyt sok minden megtörtént, köztük számtalan csínytevésünk és vicces
események
helyszíne
volt azon a nyáron
.
(ezekről és egyéb hasonlókról a legutolsó: „Marhaságaink Vidám
Gyűjteménye” c. befejező fejezetben, összesítve lehet majd
olvasni)

Hétfő
kivételével minden este játszottunk, elég jól összejött a banda,
egyre többen voltak, főleg hétvégén volt rendszeres teltház.
Miskolcon hamar elterjedt a hír, hogy ismét egy jó budapesti zenekar
van a városban. Többen még emlékeztek az Avason fellépő előzményi
együttesünkre is. Egyik este lejött a bulira néhány 16-17 év körüli
fiatal srác, a hangadójuk bemutatkozott: Pataki Attilának hívták.
Elmondta, hogy ők egy helyi beatzenekar, nemrégen alakultak és
örülnének, ha meghallgatnánk őket egy zenekari próbájuk során.
Természetesen elfogadtuk a meghívást, Hejőcsabán valami kultúrházban
próbáltak, meghallgattuk őket. Nem is játszottak rosszul, kicsit még
széteső, de ígéretes volt a zenekar, alapvetően tetszett, amit
előadtak. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy ez az amatőr
zenekar a későbbi Edda előzménye-kezdeménye volt. Amíg Miskolcon
voltunk, Pataki Attilával tartottuk is a kapcsolatot, én voltam
például a lakásukon is többször is, a Miskolci Rendőrfőkapitánysággal
szemben lévő katonai lakótelepen lakott a szüleivel. Úgy emlékszem,
Pataki Attila zenekarával néha már fellépett a Miskolci Ifjúsági
Parkban, így volt kapcsolatuk az ottani vezetéssel. Erre alapozva,
Patakiék meghívtak bennünket, illetve felvetették, hogy a hétfői
szünnapunkon fellépnénk-e ott.
(barátságos
rendezvény keretében, azaz ingyen)

Elvállaltuk,
miért-ne. A hírre elég sokan összegyűltek a helyszínen, még olyanok
is eljöttek, akiktől inkább távol tartottuk volna magunkat. A koncert
elég jól sikerült, jó volt a rock, jól is szóltunk, jó volt közönség,
meg a hangulat is.

A
színpad előtt volt egy elkülönített asztal a zenekar számára. A
szünetben kis csapatunk ipari mennyiségű csapolt sörök társaságában
ott üldögélt, amikor az asztalhoz lépett egy háromajtós szekrény
termetű, elég rosszarcú srác, mögötte meg hozzá hasonló, három másik.

(mint később kiderült, ez volt a hírhedt miskolci „
Paja
meg a verőlegényei, enyhén szólva, jól ismert, kipróbált alakok
voltak a helyi rendőrség előtt)

Odaszólt az általában csendes, szerény viselkedésű Vikidál Gyulához,
aki békésen iszogatta sörét: „na, hallottam te vagy itt a
bandában az az erős gyerek! Akkor mutasd is meg, gyere
szkanderozzunk!” Gyula mondta: „Én nem szkanderozok, de
látom, te tényleg nagyon erős vagy!” A felhívás egyre
agresszívebben elhangzott még, vagy kétszer-háromszor, míg végül
Gyula ráállt. Félretolták a korsókat, nekikészültek, de Gyula
(akinek
olyan karja volt, mint nekem a combom)

azonnal, koppanásig lenyomta a gyereket. Újra! Megcsúszott a
könyököm! OK, de Gyula másodszor is levitte koppanásig. Erre, mondta
a srác: „ja, jobb vagy, mit isztok?” Innentől
barátságukba fogadták az egész zenekart.

Főleg
azt követően, amikor
Paja
megkérdezte: ki az a torzonborz figura, ott arrébb, a színpadon?
(ez
én voltam és éppen az elszakadt E1-húrt cseréltem ki a gitáromon)

Mondták neki: ja, az ott a Lacika. Milyen Lacika? Hát a Lacika!
Lacika?? Csak nem a budapesti, Almássy téri Lacika, a nagy verekedő?
Mert neki, itt Miskolcon is híre van… Mondták neki
(persze
poénból)

dehogynem, ez ő. Ez a nyeszlett figura? (akkor még csak 50 kg.
voltam) Ez hát! Igen? Ki sem néztem volna belőle!

Na,
Joe akkor még rátett egy lapáttal: „nagyon vigyázz vele, fel ne
idegesítsed, ne is nézd, mert akkor nem ismer se istent, se embert,
nekimegy ez mindenkinek, még az anyja torkát is elvágja, ha
feldühítik. Ezért nem is ült ide közénk.”

Hihetetlen,
de a poén az, hogy

Paja
és
társai ezt mind el is hitték. Valószínűleg arra gondolhattak

(hát, olyan „egyszerű” gondolkodású fiúk voltak)
,
hogy ha ebben a zenekarban olyan erős az énekes, hogy
Paját
csont nélkül lenyomja, akkor akár a gitáros is lehet a hírhedt
verekedő, mivel budapesti is egyben. Egy biztos, ettől kezdve teljes
biztonságban és védelemben érezhettük magunkat Miskolcon bárhol,
éjjel és nappal. Ha megláttak
bennünket
a városban valahol, már messziről üdvözöltek.

Szóval,
Miskolcon megint elvoltunk egyébként, este játszottunk, utána az
éjszaka, meg a nappal mind a mienk volt, a szokásos módon…
erről többet nem írok, mivel diszkréció is van a világon… így
telt el a nyár, néha még új nótákat is próbáltunk, majd szép
reményekkel, tervekkel augusztus utolsó napjaiban visszajöttünk
Budapestre. Nemsokára további változások és lényegében, ahogy
vesszük, kedvező fordulatok következtek be a zenekarunk életében.

De
erről majd a következő, X. fejezetben.

X.
fejezet

Másképpen,
másokkal

1971
szeptemberében Radics Béla valahogy mégiscsak visszacsábította Joe-t
a Tűzkerékbe. Azt ígérte változtatni fog mindenben és az elszámolást
is korrekten fogja kezelni. Ahogy Joe erről nekem később beszámolt,
Béla egy-két hónapig valóban visszafogta magát az ivásban és Joe-val
korrekten el is számolt mindig. Azonban Döme Dezsőt rendszeresen
becsapta, kevesebbet adott neki, mint amennyi járt volna.

Ott
álltunk basszusgitáros nélkül és fellépési lehetőségeink is szépen
elfogytak. Bakó Jenő,
dobosunk
bevétel hiányában rövidtávon kilátástalannak ítélte a banda helyzetét
és szintén kilépett, elment Balatonra vendéglátózni. Lényegében Varga
Zoli, Vikidál Gyula, meg tenmagam maradtunk meg a bandából. Jobb
híján, ebben az időben is sok alkalmi haknit bonyolítottam le Tercs
Ferivel (RIP) és másokkal szerte az országban, mindenféle jobbfajta
és lepusztultabb vidéki kultúrházakban, hogy némi keresethez jussak.

Ezzel
a pangással elment egy kis idő, kb.1972. január-februárjáig. No, de
közben azért nem adtuk fel, elkezdtünk tagokat keresni. E helyt most
fel nem sorolt, jobb-rosszabb zenészekkel próbálkoztunk, végül
Vikidál elhozta budaörsi földijét, barátját, Nyitrai Gábort
basszusgitárosnak. Gabinak elég jó cucca volt: egy 100 W-os Fender
Solid State Bass erősítő, meg valami márkás német basszusgitár. Nem
volt kifejezetten virtuóz basszusgitáros, de azért alapvetően
használhatónak bizonyult. Nem emlékszem már, hogy ki hozta, vagy ki
ajánlotta, azaz hogyan jöttünk össze Veress „Pufi”
Lászlóval. Innen is üdvözlöm! Pufi kifejezetten jó, stabil dobos volt
(azt hiszem, ma is az), nem volt gond, hogy ledoboljon lényegében
bármit. Ráadásul kiváló, nagy márkának számító Premier dobkészlete
volt, szép piros gyöngyház színben és, még ami elég ritka volt
akkoriban dobosok között, megvolt hozzá a teljes, elegáns dobtok
készlete is. Veress Lacival egészen 1972 őszéig, a banda felbomlásáig
együtt is maradtunk. Így kiegészülve újra összejött egy szépreményű
rockbanda.

Vikidál,
budaörsi lévén és még a korábbi, amatőrzenekari kapcsolatát, helyi
ismeretségeit felhasználva, próba és fellépési lehetőséget szerzett
ugyanabban a budaörsi kultúrházban, ahonnan éppen mi hoztuk el az
addigra már megszűnt bandából. Szóval, megint csak folyamatos
zenekari próbák, melyeket én elég agresszíven állandóan
szorgalmaztam. Haladtunk és minden vasárnap fellépési lehetőség is
volt a kultúrházban. Jó bulik voltak, hálás volt, a „hazai”-nak
mondható közönség (a banda két tagja budaörsi volt és mindenki
ismerte őket, később már persze bennünket is), rendre megtelt a
táncparkett, elöl meg mindig többen is hallgatták produkcióinkat.

Vas
Laci ez idő tájt már csak felületesen, néha-néha foglalkozott velünk,
de azért esetenként kijárt a bandánknak ezt-azt. Néhány vidéki
fellépés, koncert, mindenfelé az országban.

Éppen
a növekvő konjunktúra miatt, itt volt az ideje, hogy végre már saját
erősítőt is szerezzek magamnak. Otthonról nem igazán számíthattam
anyagi támogatásra (említettem, erkölcsire se nagyon), így kénytelen
voltam magam előteremteni a szükséges, nem kevés pénzt. Szám szerint
9 különböző helyről kértem kölcsön, hogy megvehessek egy alkalmi
vételnek számító, olasz gyártmányú 100 W-os, Meazzi gitárcombót.
Valami bárzenész, aki éppen külföldről jött vissza, hozta be és
árulta a cuccot. Ez tényleg alkalmi vétel volt, mert jóval áron alul,
25 ezer Ft-ért jutottam hozzá (1972-ben ez még mindig nagyon sok
pénznek számított). A legnagyobb kölcsönrészt, 10 ezer Ft-ot egy
kedves barátnő (és tényleg csak barátnő és semmi több!) érthetetlenül
önzetlen adománya képezte, aki képes volt arra, hogy személyi
kölcsönt vegyen fel az én megsegítésemre. Szégyellem is magam, mert
már a lány (manapság már asszony) keresztnevére sem emlékszem. Innen
kérek elnézést Tőle.

Azt
hiszem (de ebben nem vagyok biztos), hogy az Ifjúsági Magazint Vas
Laci kereste meg és hozta el hozzánk. Kijárta, hogy egy újságíró, meg
egy fotóriporterük ki is jött a budaörsi kultúrházba riportot
készíteni velünk. Egy rövid kis cikk és egy fotó a Pannonia néven
nyomuló bandánkról meg is jelent valamelyik számban. Sokáig őriztem
egy példányt ebből a számból, de az évek során sajnos valahogy
elkallódott a többi, a bandánkról készült néhány más fotóval együtt.

Lassan-lassan,
számos akadállyal szembe találva magunkat, beindulni látszott a
biznisz.

De
erről, majd a következő, XI. fejezetben.

XI.
fejezet

Megy
a meló, ezerrel

Nem
emlékszem már hogyan-kitől, de váratlanul felkérést kaptunk a Magyar
Televízió könnyűzenei-ifjúsági műsor-szerkesztőségétől a Pajtás Újság
akkor éppen 25 éves fennállását megünneplő, egy órás TV showműsorban
fellépő előadóművészek (pl. Bodrogi Gyula, Voith Ági, meg jó néhányan
mások) kísérésére, sőt a műsor nyitó-záró szignáljának (zene-szöveg)
elkészítésére. Meg is csináltuk, a „Szervusz Pajtás” –
eléggé banálisnak (nem, sokkal inkább röhejesnek) nevezhető címen.
Ezt az „opus”-unkat a mindenható Sanzonbizottság is csont
nélkül elfogadta, regisztráltan engedélyezte – tudniillik,
akkor engedélyeztetni kellett minden közzéteendő szerzeményt – pedig
igazából nem volt egy nagy szám. Nem is tehettek mást, mert a dalt az
MTV rendelte meg. A műsor rendezője az akkor a szórakoztató műsorok
terén sokat foglalkoztatott, Szitányi András volt (Szitányi 1968-ban
a Magyar Televízió Szórakoztató osztályán kezdett dolgozni, több
dokumentumfilmet, zenei témájú portrét, rock- és népzenei műsort,
showműsort, operát, operettet és tévéjátékot rendezett. Később
disszidált, utána le is tiltották minden műsorát. – 2007 februárjában
meghalt. RIP). Az egy hétig tartó felvételek a régi Kör-jégcsarnokban
zajlottak (ma már az épület nincs meg, a Thököly út és a Dózsa György
út sarkán lévő területen volt, lakóházak épültek a helyére). Elég
fura volt nekünk, beat-eknek, rockereknek, de ez volt a rendező
találmánya. Elképzelése szerint, mind az ötünknek galambszürke
szmokingot készített a TV szabóműhelye, gyorsan, mindössze három nap
alatt. Ezt kellett felvennünk a műsor forgatása során. Rajtam
kifejezetten jól állt a szmoking (elég „slank” voltam
akkor, semmi pocak, mint most) és a többieken is, de mindenki
elképzelheti, hogy Vikidálon úgy állt, mint tehénen a kombiné. Gyula
nem magas, viszont igen szélesvállú, jelentősen domborodó mellkassal
és elég brutális karizmokkal: szóval, igen nagy gondban voltak a
szabók az ő esetében a testre szabással. A felvételre, ahol egyébként
élőben kellett játszanunk, nem play back-ben, a TV műszaki
raktárjából kihoztak 3 darab, vadonat új, duplaládás, egyenként 200
W-os Marshall erősítőt, a zenészek jól tudják mit jelentett ez akkor
(meg akár mainapság is)… a nyálunkat csorgattuk használatuk
közben. Persze, a forgatás végén vissza is vitték. A műsor
mindenesetre sugárzásra került egy adott vasárnap délután a TV-ben.
Sajnos, akkor még nem tudtuk rögzíteni, hogy legalább emlékként
megőrizhettük volna. Az MTV meg elzárkózott a másolat kiadása elől,
sőt a ránk szabott szmokingokat is be kellett adnunk a végén a MTV
ruhatárába, pedig mindkettőért folyamodtunk.

Igyekeztünk
minél több fellépést megszerezni (elég nehezen ment, csak ritkábban
sikerült) és természetesen ezzel pénzt keresni. Szükségem is volt rá,
mert az erősítővásárlásomból adódóan tele voltam tartozással, aminek
törlesztését minden körülmények között elsődlegesnek tartottam. Így
aztán sokszor megint jött az utálatos napi egy liter tej, meg a négy
kifli. Na, azért egy-két sörre mindig jutott a Royal sörözőben. Vas
Laci tudva, hogy szinte soha nincs pénzem, sokszor meghívott egy
Csülök Pékné-re, sok hagymával, meg szemben, az Erzsébet sörözőben
Sonkával töltött sertésjava, dupla tartárral-ra… ezek mai
napig is a kedvenceim, manapság gyakran reprodukálom ezeket magam is
otthon a konyhában (ez idő szerint már profi szintre fejlesztettem
elkészítésüket).

Jelentősebbnek
tekinthető, több okból is emlékezetes fellépést sikerült
abszolválnunk az Egri Tanárképző Főiskola nagyszabású, igen puccos
farsangi (vagy gólya?) báljára. Professzorok, tanerők szmokingban,
feleségeik nagyestélyiben, meg a bulizó tanulóifjúság, a patinás
intézmény összes termeiben. Kaja, pia meg doszt! A bulira megosztva,
két zenekart szerződtettek: bennünket, a Pannoniát, meg az akkor már
eléggé népszerű, Neoton együttest. Ezen a rendezvényen futottam össze
Balázs Fecóval, aki ebben az időben még a Neoton tagja volt. Miután
az általános iskola után útjaink szétváltak, akkor már több éve nem
találkoztunk. Manapság, ha nem is nagy sűrűséggel, de tartjuk
egymással a személyes kapcsolatot. E helyt kívánok Neked Fecó, jó
egészséget! A buli egyébként emlékezetes volt abból a szempontból
is, hogy Varga Zoli élve az ingyen pia lehetőségével, bőségesen
töltekezett mindenféle szeszipari termékből, következésképpen már
idejekorán, gyalázatos módon lerészegedett. Alig tudtuk elvonszolni
pl. a rektor és vele karöltve sétáló felesége elől, mielőtt mondjuk
egyéb higiéniai szempontból is megítélhető, nemkívánatos, rendkívüli
eseményt produkált volna. Szerencsére 10 órakor leváltott bennünket a
Neoton, így a továbbiakban legalább a színpadon nem keletkezett
bonyolultabb helyzet.

  

 

Már
nem emlékszem ki által és hogyan, de sikerült egy állandó klubbot is
szereznünk. kb. 1971 márciusától már minden vasárnap játszhattunk a
VII. kerületi Jókai utcában lévő, – azt hiszem a Pest megyei
Rendőrfőkapitányság – tulajdonában lévő kicsi, de nagyon hangulatos
klubjában. Szép és kulturált hely volt, gyönyörű, faragott
tölgyfaburkolattal, kicsiny színpaddal, a táncteremben kb. 100-140
fős befogadóképességgel. Vasárnaponként a hely nyitott volt külső
vendégek számára is, így lett a környék fiataljainak törzshelye. A
szűkös méretekből adódóan szinte mindig teljes teltház volt. Egy-két
évvel előttünk ez a hely egy ideig a Record együttes, Som Lajos
korábbi amatőr/félprofi zenekarának állandó klubja volt. Egy finoman
szólva, meglehetősen pikáns, vicces, de mondhatnám úgy is, hogy
botrányos, Som Lajos-hoz közvetlenül köthető esemény miatt – erről,
bár szem és fültanúja voltam az egésznek, nem írhatok – de azon
a vasárnapon a Record zenekart páros lábbal azonnal kirúgták onnan.

Som
Lajossal (RIP) sokáig, egészen a kb. a 80’-as évek közepéig
tartó, jó barátságban voltam, gyakran hívott meg lakásukra,
klubjukba, fellépéseikre. Barátságunk nem is a zenei életből, hanem
jóval korábbról, még 8. általános iskolás koromból származott.
Történetesen, egyik osztálytársam Andrea nevű, (nehéz) bombázó,
hosszú, dús vöröshajú nővérével járt és Lajost, a számos, közös
házibuli során ismertem meg, ahol Andreával gyakran voltak (sic)
együtt. Mi, mint 8.-os osztálytársak, csak a nyálunkat csorgattuk,
mikor Andrea a látóterünkbe került, különösen, ha lengén öltözötten
volt szerencsénk látni. (Később Andrea az NSZK-ba disszidált, ma,
mint már nyilván koros szépasszony, Németországban él)

Mivel
életutam 1977-től más irány vett, Lajossal személyes kapcsolatunk
lassan elhalt, bár távolról mindig figyelemmel kísértem szépen
felfelé ívelő zenei pályafutását. A hírek alapján szomorúan
tapasztaltam leépülését, amit én döntően kőkemény alkoholizmusának
tulajdonítok. Ennek már a korai, házibulis időszakban és később
fokozódóan megvoltak az előjelei. Gyakran ittunk együtt mindenfelé
szeszt éppen eleget, de Lajos sajnos egyre kevésbé tudta a mértéket.

Ahogy
előzőekben említettem, már saját számokkal is foglalkoztunk. Nekem is
és Vikidálnak is voltak dalkezdeményei. Fellépéseink alkalmával
játszottuk is ezeket rendszeresen. Gondoltunk egyet, lekottáztuk,
demo-felvételeket is csináltattunk saját költségünkre a József
kőrúton lévő MRT Hangstúdióban (ez még 1990 után is működött egy
darabig BOSE Stúdió néven, de ma már nem létezik, csak a pusztuló
kirakat látható) és hivatalosan benyújtottuk vagy 5-6 szerzeményünket
a Sanzonbizottságnak, engedélyeztetésre. Tudvalévő, hogy ez a
lényegében cenzor-ként működő, az MSZMP kulturális irányításának
megfelelően tevékenykedő testület elfogadása, jóváhagyó pecsétje
sokáig előfeltétele volt, hogy egy szerzeményből esetleg
rádiófelvétel készüljön, horribile dictu még egy kislemez is legyen
belőle. Persze, mi nem voltunk jóban Erdős Péterrel, mi nem voltunk
„olyanok” és Erdős is egyértelműen inkább Csepregi Évát
preferálta jobban, azt hiszem…

Ezzel
a cenzor-testülettel már ismert dal, de főleg szöveg szerzőknek is
gyakran meggyűlt a baja, erről nagyon sokan, pl. akár Bródy János is
tudna mesélni (egy korábbi TV interjújában meg is tette). A legtöbb
és főleg nem ismert szerző, zenekar benyújtott dalait rendre
elutasították. Mindenféle szakmainak beállított, banális indoklással,
pl: „a szöveg és/vagy a zene nem eléggé invenciózus, tartalmát
tekintve nem aktuális (úgy értendő: politikailag nem kívánatos), vagy
nem szolgálja az ifjúság szocialista szellemben való nevelését,
ízlésromboló, átdolgozandó”, stb. Persze, közismert volt
köreinkben, ha valakinek sikerült ismert zene- vagy szövegíróval (pl.
S. Nagy István, Bágya András, Payer András, stb.) megállapodni és
társszerzőként benyújtani a szerzeményét, akkor tulajdonképpen
bármilyen sz… t elfogadtak. Sorolhatnám, hány ilyen felejthető
rádiófelvétel, sláger született mindenféle jobb-gyengébb
zenekarokkal, énekesekkel a 70’-es években ezzel a
gyakorlattal. Ja, kérem a jogdíj, az mindig jól jön. Ezeket a
rádiófelvételeket, illetve a szerencsés kiválasztottak nótáit azután
például Komjáthy György a Vasárnapi Koktél rádióműsorában rendre
leadta.

Na,
ez nekünk nem jött össze, pedig nyomultunk ezerrel, ahogy tudtunk,
még a Táncdalfesztiválra is benyújtottuk két szerzeményünket, de
bebizonyosodott, hogy mint feltörekvő és a hivatalos trendbe nem illő
outsiderekként esélyünk sem lehetett.

1972
nyár elején, emlékezetem szerint megint csak Vas Laci állt elő egy
elég jónak tűnő szerződés lehetőségével.

De
erről, majd a XII. fejezetben.

XII.
fejezet

Úton,
a végkifejlet felé

1972
kora tavasszal Joe végleg otthagyta Radics Bélát és Tűzkerék
együttesét. Ahogy beszámolt róla, Béla alkoholizmusa tovább
súlyosbodott és bár vele többé-kevésbé elszámolt a gázsival, csak
néha derült ki, hogy lenyúlta egy részét a zenekari pénzeknek.
Dobosát, Döme Dezsőt, viszont rendszeresen becsapta. Sokszor alakult
ki veszekedés közöttük, egymást vica-versa lecigányozták. Ez a
helyzet, meg súlyos italozása koncertek előtt és alatt, már a zenekar
színvonalának és közérzetének rovására ment. Ebből lett végleg elege.
Megint jó pillanatban érkezett, mert addigi basszusgitárosunk,
Nyitrai Gabi, ha jól emlékszem éppen nősülni készült és végleg
letette a lantot, így éppen megint basszusgitárosra volt szükségünk.

Jeleztem,
hogy Vas Laci éppen egy szerződést készít elő a Pannonia együttes
számára (na persze, nem ingyen, hanem jutalékért). A KISZ Központi
Bizottsága szervezésében. A szerződés szerint 1972. június-júliusában
országos koncert- kőrutat, illetve turnét kellett volna
lebonyolítanunk, kb. két hónap alatt mintegy 50 előadást.
Szórakoztató műsort biztosítanánk az ország összes KISZ
építőtáborában, az ott lévő, ott gályázó gimnazista-egyetemista korú
fiatalok számára. A műsor egy részében népszerű előadóművészeket,
slágerénekeseket kellene kísérnünk, a másik részében saját
koncertprogramunkat adhatnánk elő. Az ajánlott gázsi is kifejezetten
jónak ígérkezett (úgy emlékszem, 25 ezer Ft volt, ebből a végén ki
tudtam fizetni minden tartozásomat). A lehetőség Joe-nak is
megfelelt, tehát be, illetve visszalépett a bandába. Szerencsésen
megkötöttük a szerződést, a KISZ szervezése alapján országosan
biztosítva volt a régiók szerinti ingyenes szállásunk, napidíjként
külön kaja pénzt is vettünk fel, a szállításra meg külön szerződés
kötettett egy duplakerekes, nagy Ford Tranzit mikrobusszal rendelkező
sráccal. Összeraktunk egy dögös, mobilizálható zenekari cuccot,
színpadi világítást, meg amire még szükség volt és beindult az
országjárás. De ezt megelőzően:

Az
1972-es év sajátos viszonyai, majdnem betettek az ígéretes koncert
körutunknak. Egy alkalommal, talán az év februárja lehetett,
valahonnan egy vidéki,
azt
hiszem Polgár nagyközségi farsangi buliról érkeztünk vissza
Budapestre. Én az Astoriánál kiszálltam a mikrobuszból, mondván, hogy
az 52-es villamossal (ami akkoriban, éjszakánként egészen a
pestlőrinci Béke térig járt) majd gond nélkül haza tudok jutni, a
pestlőrinci Lakatos úti lakótelepre, ahol annak idején szüleimmel
laktam. Kb. hajnali 3-4 óra lehetett, lebattyogtam az aluljáróba, a
villamosmegálló irányába. Egy lélek sem volt ott, de átellenben éppen
akkor jött le a lépcsőn két rendőrjárőr. Természetesen egyből
kiszúrtak, magukhoz intettek: Jöjjön csak ide! Személyi igazolványt!
Nyilván nem lehettem valami bizalomgerjesztő jelenség a vállig érő
hajammal, csapzottan, félig mólésan, bár a kezemben gitártok volt és
nem betörőszerszámok. Akkurátusan és fejcsóválva lapozgatták a
SZIG-emet: Fiatalember, itt bizony baj van, nagy-nagy baj, maga nem
dolgozik több mint két éve! Előállítjuk.

Ekkor
még kötelező foglalkoztatás volt és egy hónap állt rendelkezésre,
hogy az ember elhelyezkedjen valahol, különben elkövette a
közveszélyes munkakerülés (KMK) vétségi alakzatú bűncselekményét.

Magyarázkodtam:
De hát én zenész vagyok! Meg is mutattam az éppen átvett gázsimról
szóló kultúrházi nyugtát. Elbizonytalanodtak egy kicsit, mondták, jó,
akkor rendben, eltávozhat, haladjon tovább! De azért „für alle
felle”, mégiscsak felírtak (azaz kitöltöttek egy RKL lapot
rólam). Az egész kellemetlen incidenst már régen el is felejtettem,
mikor kb. április utolsó hetében kaptam egy idézést a XVIII. kerületi
Rendőrkapitányságra, bűnügyben, gyanúsítottként. Nem kell mondanom,
rendesen be is sz…tam, vajon hol és mit csinálhattam, de hát
semmi elkövetett, lényeges disznóság nem jutott eszembe.

A
kapitányságon a posztos kapuőr megnézte az idézésemet, majd durván
rám szólt: Álljon ide félre! Telefonált valakinek: Főhadnagy elvtárs,
megjött a „jómadár”. Lejött értem egy 30 év körüli
nyomozó, leültetett az irodájában maga elé, szemben az ablakkal (mint
a filmeken), maga elé vett egy dossziét és elborult tekintettel (ma
már tudom, ez csak színpadias játék volt, hogy megadja az
alaphangulatot) lapozgatta hosszasan, elölről-hátra, hátulról-előre,
közben a fejét csóválta. Ültem, hallgattam mint a sült hal. Sokáig
nem szólalt meg, majd végül kibökte: Szóval, maga egy, a társadalomra
veszélyes munkakerülő, nem dolgozik több mint két éve. Persze megint
magyarázkodtam, hogy én szabadfoglalkozású zenész vagyok, és a
fellépésekből tartom el magamat, meg még a szüleim is támogatnak. Ez
egyáltalában nem érdekelte a főhadnagyot, kimondta a verdiktet: Most
pedig KMK miatt, határozatban (már előre meg volt írva, lepecsételve,
ott lobogtatta a kezében) 30 nap elzárást szabok ki önre, amelyet
azonnal végre is hajtanak, a rendőrségről egyenesen visznek azonnal
Baracskára. Teljesen pánikba estem, de valahogy kinyögtem, hogy ezt
ne csinálják velem, mert éppen aznap, a délutáni órákban írjuk alá a
szerződést a KISZ Központi Bizottságával, meg az Expressz Ifjúsági
Utazási Irodával az egész nyárra. Magyarország összes KISZ
építőtáborát járnánk végig egy koncert körút során, neves fellépő
művészeket kísérnénk, a táborban dolgozó fiatalok szórakoztatására.
Jeleztem, botrány lesz, ha az előzetes egyeztetések ellenére, miattam
meghiúsul az egész KISZ-es rendezvénysorozat. Látni kellett volna a
jelenetet: a főhadnagy keze megállt a levegőben. Az arcán lehetett
látni a meglepődést, de azonnal színt és hangot váltott. Becsukta a
(kamu) dossziét: Na, jól van. Ha holnap reggel 9 óráig be tudja
mutatni az aláírt szerződésüket, akkor eltekintek a baracskai
szakszervezeti „beutalótól”. Szerencsére a szerződés
délután megkötetett, így megúsztam az egy hónap elzárást. Na, ilyen
jól hangzott akkoriban a „KISZ”, mint varázsige említése.

Mivel
nem kerültem sittre, június 1-ével megkezdtük az országjárást. A
Liversing-es nyarat (mikor road-ként voltam velük a balatonföldvári
Express táborban) leszámítva, talán ez volt az egyik legjobb nyaram
zsenge ifjúságom idején. De hogy mi történt ezután, majd a következő,
XIII. fejezetben.

XIII.
fejezet

Utolsó
tangó…

Tehát,
1972. június 1-ével elindult az országos rendezvény körút. Szerződött
szállítónk, Attila mikrobuszával bejártuk Tolnát-Baranyát. Majdnem
mindennap volt egy fellépés valahol, valamelyik KISZ építőtáborban.
Általában szabadtéri színpadokon, de sokszor zárt, mindenféle
kultúr-helyiségekben játszottunk, a helyi tábor körülményeihez
igazodva. Ez persze sok utazással, a cucc mindennapos fárasztó és
unalmas, be és kirakodásával járt együtt. Bár velünk volt egy road
is, azt hiszem Vas Laci cimborája, bizonyos Rodriguez (eredeti nevét
egyikünk se tudta), de ez a bandának is sok cipekedéssel járt. 50
kg-os súlyom miatt, a mikrobusz tetejére való felmászás az én
reszortom volt, a tetőcsomagtartóról adogattam le hangfalainkat.
Kiskőrösön szálláshelyünkre, a Szarvas szállodába megérkezve
elkezdvén kirakodni a zenekari felszerelést (nem akartuk a másnapi
fellépésig a mikrobuszba hagyni), felmásztam a csomagtartóra, hogy
egyenként leadom a két 50 W-os Selmer énekoszlopot Vikádál Gyulának.
Leadtam egyet, ezt Gyula a jobb vállára vette, erre azt mondja, add
le a másikat is, azt meg a bal vállára. Na ne! Elég nehéz volt
egyenként is, de Gyula szaladt a két oszloppal, gond nélkül. E közben
látjuk ám, hogy Joe 50 méterrel arrébb, már két-három lányt is
kapacitál… pedig még csak fél órája érkeztünk meg.
Nehezményeztük is, hogy Joe, megint ügyesen kivonta magát a
cipekedésből. Aznap este már nem is került elő…

Utazgattunk
az Alföldön, mindenféle Termelőszövetkezetek által működtetett
táborokba. A program kb. másfél-két órás volt, az első felében
különböző központilag szervezett, változó összetételben fellépő
előadóművészeket, énekeseket (döntően másod-harmadrendű
táncdalfesztiválosakat) kísértünk. Legtöbbször nem is tudtuk, ki lesz
aznap a fellépő, ők külön érkeztek és csak a helyszínen találkoztunk.
Hozták magukkal a kottájukat, kirakták elénk, na, ezt kell
lejátszani. Itt vettem hasznát, hogy komolyzenét tanultam, a kottát
képes voltam azonnal olvasni, így lényegében a bandánkból ketten, én,
meg billentyűsünk Varga Zoli tudott „blattolni” Mi vittük
a zenekart, a többiek meg rutinból, fülhallás alapján követték. Ennek
ellenére nem volt semmilyen probléma az előadások során. A műsor
második felében, kb. 30-40 percben meg saját repertoárunkat adtuk
elő, ez már azért rockzene volt, általában őrjöngéssel kísérve.

Júliusban,
ország dunántúli részére érkezve, központi szálláshelyünk a
balatonföldvári Express táborban volt biztosítva. Innen támadtunk ki
fellépéseinkre mindenfelé a térségben lévő KISZ mezőgazdasági, vagy
építőtáboraiba. Furcsa volt, hogy a hely, ahol néhány évvel korábban
még tejfölösszájúként csak ingyen road-kodtam a Liversing együttes
számára és csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd én is valami
hasonló rockzenész leszek, mint ők, most már, mint gyakorló zenekari
tag kerültem ugyanoda vissza. Ráadásul, ha nem is országos csúcs
sztárként, de azért élvezhettem/élvezhettük a beat-rock zenészek
iránti rajongói érdeklődést, esetenként a megkülönböztetett
figyelmet. Az Express táborba bandánk a lejátszott bulik után,
általában este 11 óra körül ért vissza. Nyár lévén a táborban teljes
teltház volt és ekkor még nagy élet folyt javában, a bulik minden nap
hajnalig tartottak. Mondanom sem kell, tele belföldi és külföldi
fiatalokkal, még a nyugati országokból is, persze sok szép és
kedvesnek bizonyuló lánnyal (persze fiúkkal is, de azok bennünket
természetesen nem érdekeltek).

1972-őt
írunk, akkor kis hazánkban még elég keményen épült a szocializmus,
még működött a vasfüggöny, ennek ellenére a táborban egy Nyugat-német
rock zenekar volt leszerződtetve, a minden esti táncos bulikra. Még a
zenekar nevére is emlékszem: X-down-Q – fura nevű, elég jó csapat
volt. Szinte azonnal megismerkedtünk velük, arra az egy-két hétre
alkalmi barátság alakult ki közöttünk, nem egyszer iszogattunk
mindenfélét velük. Egyikük egy alkalommal, cigarettával kínált,
elfogadtam, bár nem igazán dohányoztam akkor még. Nem ismertem a
márkát, azt láttam, hogy saját sodrású, de ma már tudom, az bizony
egy rendes füves cigi volt. Kicsit furán éreztem magam később, de
akkor nem gondoltam, hogy ez a cigaretta miatt lett volna. Soha
többet ilyet nem próbáltam, de soha nem is éreztem semmi ilyesmi
iránt kívánatot.

Ebben
a mintegy két hónapban már szám szerint nem emlékszem hány helyen
léptünk fel. Szinte mindenhol lelkes fiatal közönséggel találkoztunk,
de volt olyan hely is ahol ez fokozottan jelentkezett. Valahol
Siófoktól délre, kb. 20-30 km-re, egy TSZ mezőgazdasági munkákat
(kukoricát címereztek, ipari mennyiségben) végző nagylétszámú KISZ
táborban nagyon jól sikerült a buli. E helyt jelentős felhozatal volt
lányokból, talán 6-700 gimnazista, egyetemista, valóban kedves
lánycsapattal szemben, talán csak 100-150 fiú állományból állt a
hallgatóság. Nem részletezném hogyan alakult az a forró, nyári este a
műsor után, de megjegyezném én akkor már egy bizonyos lila ködben
elkötelezett voltam, mely körülmény egyrészt előre vetítette az
igazán még ki sem fejlődött zenészi karrierem végét, másrészt azon az
estén inkább voltam szentéletű, mint kicsapongó.

Augusztus
elején visszajöttünk Budapestre és hiába töltöttük el serényen a
június-július hónapot, megint csak a lehetőségek hiányával találtuk
szemben magunkat. Addigi klubunkban már más zenekar játszott,
aktuálisan nem volt semmi biztató előttünk, Vas Laci is inkább már a
Syrius-al, KEX-el és egyebekkel foglalkozott, számunkra már tudott
éppen semmivel sem előállni.

Vikidál
Gyula is kifelé kacsingatott a zenekarból, nem is igazán titkolta, de
esetenként lejárt Schuster Lóránd zenekarához, a Gesarol együtteshez,
néha már próbáltak is együtt. 1973 áprilisában rövid közlemény jelent
meg az Esti Hírlapban, hogy a Gesarol együttes 1973. május 1-től P.
Mobil (Perpetuum Mobile) néven lép fel. Ugyan hivatalosan Gyula csak
egy kicsit később,
1974
év elején csatlakozott a P. Mobilhoz (a Gesarol utódjához), de végül
ez az együttes hozta meg számára az országos ismertséget, ahol kis
megszakítással 1979-ig énekelt. Innen is üdvözöllek Gyula!

Én
viszont augusztus elején váratlanul szerződési ajánlatot kaptam
közvetlenül az Országos Szórakoztatózenei Központtól. Balatonfüreden
kellett volna bárzenészként vendéglátóznom, gitárosként beugranom az
egyik balatonfüredi szálló bárjában játszó zenekarba, mivel az addigi
gitárosuk kilépett tőlük. Mivel kilátástalannak láttam a helyzetet,
keresetre meg nagy szükségem volt (még mindig fizettem
erősítővásárlásból származó tartozásaimat) és elég jó gázsit is
ígértek, elvállatam. Fogtam a cuccaimat és még aznap leutaztam
Füredre, már este játszottam is a bandával. Talán egy hét telt el,
mikor Vikidál és Varga Zoli megjelentek nálam Füreden és azzal álltak
elő, hogy augusztus 20-án, fellépési lehetőséget kaptunk budai
Ifjúsági Parkban (1970 óta ez lett volna a második alkalom számunkra,
lásd: VI. fejezet). Én arra az álláspontra helyezkedtem, hogy
egyrészt nekem a bárban fix szerződésem van, jó gázsiért, nem akarom
az itteni zenekart, mint az elődöm, én is cserbenhagyni. Másrészt
alapos előkészület, megfelelő zenekari próbák nélkül én nem akarom
magamat lejáratni, mivel ha egy ilyen jelentős helyen kellene
kiállnunk, én ragaszkodom a minőséghez. Harmadrészt magánéletemben
már jelentős befolyás alatt állok, a tekintetben, hogy be kellene
fejeznem ezt a fajta bizonytalan (zenész) életet. Majdnem
veszekedésig fajulva próbáltak meggyőzni, hogy azonnal menjek velük,
a cuccommal együtt visznek (mikrobusszal jöttek), mert ez egy nagyon
fontos fellépés lenne a zenekar perspektíváját is tekintve, de én
hajthatatlan maradtam és maradtam. Kikiáltottak persze árulónak, hogy
cserbenhagyom a bandát (valamelyik bandát mindenképpen cserbenhagytam
volna), végül dühösen távoztak. Maradtam tehát bárzenész és közben az
életem kezdett teljesen más irányba fordulni. Szeptember végén lejárt
a balatonfüredi szerződésem, visszajöttem Budapestre. Bár ekkor még
nem tudatosult bennem, de ezzel lényegében azelőtt befejeződött
zenészi karrierem, mielőtt igazán kibontakozhatott volna. Pedig
ekkora már tényleg rutinos és sokak véleménye szerint meglehetősen jó
rockgitárossá váltam.

Hogy
azután ténylegesen miért, milyen konkrét okok miatt nem lettem
rockgitáros és hogyan, milyen irányban alakult a sorsom ezután, erről
majd a befejező fejezetben, melyben nem csak erről írok, hanem
korábbi ígéretemnek megfelelően „Marhaságaink vidám
gyűjteményét” is rögzíteni fogom.

Jöjjön
tehát az utolsó, XIV. fejezet…

XIV.
befejező fejezet

A
bulinak vége lett, de kezdődött egy teljesen másik

Szeptember
végére lényegében szétesett a zenekarunk. Mindenki más irányba
indult, basszusgitárosunk, Joe barátom is a polgári életben keresett
boldogulást, később az országot is elhagyta, ahogy a vele készült
riportban maga is elmondta. (Az interjú megtalálható a saját
www.oldfish.hu weboldalunkon,
illetve a számos, más rockzenésszel készült interjúkat tartalmazó
www.passzio.hu weboldalon is.)

Vikidál
Gyula ment a P. Mobilba, Veres „Pufi” Laci azt hiszem
valami más bandába, Varga Zoli, meg emlékezetem szerint megint
megtalálta Bakó Jenőt (említettem, nekem úgy tűnt, ők össze vannak
nőve), majd talán vendéglátóztak is valahol, de ezeket a történéseket
én már akkor nem követtem.

Nem
látszott semmi perspektíva, vagy érdemi zenekari lehetőség akkor és
sötéten láttam a zenei pályám jövőjét. Persze lehet, hogy jobban
nyomulnom kellett volna, illetve ki kellet volna várnom a megfelelő
pillanatot. Elvileg lett volna nekem is lehetőségem más bandákhoz
csatlakozni, hiszen már volt erősítőm, gitárom, egyebeim és tudásom,
rutinom is (azt mondják, jegyeztek az akkori gitárosok között) és
addigra már ki is fizettem minden tartozásom. Azaz, ha zenészként
folytatom, akkor ezt követően a gázsit már tényleg tisztán zsebre
kerestem volna meg.

Az
aktív zenéléstől való elfordulásomban azonban döntő befolyással volt
rám nem sokkal később az, az első feleségemmé vált lány, no, meg a
már említett lila ködszerű vakság (hoppá, ez egy anakronizmusféle),
ami ilyen esetekben nagyon-nagyon sok fiatal, tapasztalatlan fiú-lány
életét fordítja jó, vagy rossz irányba.

Rafinált
ösztönzéssel befolyásoltan úgy döntöttem (tényleg én döntöttem?),
hogy összeházasodom ezzel a lánnyal, akit a vasárnapi, Eötvös utcai
klubunkban ismertem meg, sajátos körülmények között, így:

Az
első lejátszott kör utáni szünetben, gondoltam iszom már egy Bambit
(he…he…he) és elindultam kifelé, a büfé irányába. Az
üres táncparkett közepére érve, odalépett egy ismeretlen srác hozzám
és megszólított: Bocsi, de egy társasággal vagyunk itt és van egy
lány közöttünk, akinek nagyon tetszel, de nem mer megszólítani.
Kérdeztem: melyik az? Mutatta: ott a terem végében, az a fekete csaj.
Távolról felületesen megnéztem, aztán mondtam: Figyelj, én most nem
érek rá ilyesmire, ha annyira szeretne valamit, itt a telefonszámom,
ha akar, felhívhat. Aztán otthagytam és aznap már nem is érdekelt az
egész incidens. Pechemre, a lány másnap délelőtt felhívott,
összejöttünk. Na, itt kezdődött a gitáros karrierem vége. 1972 év
végén azután eladtam a gitárom, minden cuccom és nemsokára össze is
házasodtunk, majd három és fél év után el is váltunk. Ezt követően
még, vagy 23 évig fizettem gyerektartást is, és a „jóemlékű”
feleség olyan volt, mint a piros ász: mindent vitt.

1972
év késő őszén – mikorra már eladtam minden zenekari cuccom –
készült ez az alábbi kép rólam, egy balatonfüredi szüreten, egy lityi
bor után:

Ha
ma ránézek erre a pofára, egyrészt röhögnöm kell, másrészt elmélázok
távoli fiatalságomon és eszembe juttatja az idő kegyetlen múlását.

Nem
részletezném, mi mindent csináltam 1973 és 1977 között eltelt, négy
éves időszakban, mindenféle módon igyekeztem pénzt keresni a családi
élet kötelezettségeihez.

Válásommal
nagyjából egyidőben, mélyen a gödörben, egy családi ismerős nyomására
és egy kis segítségével azonban 1977 nyarán bekerültem a
Belügyminisztérium Központi Állományába, azaz az Állambiztonsági
Szolgálat Kémelhárítására.

Átélve
minden, itt el nem mondhatót (a titoktartási kötelezettség jelenleg
is fennáll, kötelez), mindenféle változást (a rendszerét is), az
eltelt hosszú évek alatt alulról-felfelé haladva, végig járva minden
lehetséges szakmai fokozatot, megszerezve az elérhető, szükséges
felkészültséget, tapasztalatot, majd bejárva a fél világot, végül 30
év titkosszolgálati múlttal a hátam mögött, jelentős felsővezetői
beosztást, ezredesi rendfokozatot elérve, a Nemzetbiztonsági
Hivataltól 2006 év végén nyugdíjba vonultam.

Nem
álltam azonban le, mivel nyugdíj mellett az utóbbi, mintegy 12 évben
is folyamatosan dolgoztam/dolgozom, mai napig jelentősebb
beosztásokban, feladatkörökben. De ennek a kb. 40 évnek eseménydús
történései, már valóban a nyilvánossá nem tehető, hivatalos és privát
szférámat érintik, melyek persze akár egy
önálló,
igen terjedelmes és gondolom széleskörű érdeklődésre számot tartó
anyagmennyiséget képezhetnének, ha egyáltalában lenne szándékom
megírni. (Nincs)

Az
elektromos gitárt azonban ezen időszak alatt soha nem tettem le,
mindig volt otthon egy, amivel gyakoroltam, magamat szórakoztattam,
ezzel esetleg a környezetet idegesítettem. (Ma már több gitárom is
van otthon, változóan 5-6 db, sőt, nemrégen pusztán csak azért, hogy
legyen, vettem egy 130 W-os LINE 6 fej- erősítőt, Marshall ládával),

Az
eltelt évek távlatában azonban már tudom, hogy egészében véve sokkal
jobban jártam, hogy nem folytattam rock zenészként.

Mivel
kalandos előéletemhez képest, számomra is hihetetlen módon, 180 fokos
fordulattal, az említett hivatásban-szakmában szép és valóban
sikeresnek ítélhető pályaívet futottam be, ezáltal mára már biztos
egzisztenciát tudtam teremteni magamnak, családomnak. Ezt
rockzenészként – küszködve
azon
a szép, de nehéz terepen, mint sokan mások – nem biztos, hogy
elértem volna.

Második,
csodálatos házasságommal, 36 éve szerető, kiváló feleséget, saját
tükörképemként két, nagyon sok mindenben rám hasonlító, mára már
felnőtt fiaimat nyertem el. (imádom is mindhármukat)

Néhány
éve megengedhettem már magamnak, hogy a családi költségvetésből
le-lecsípve (kedves feleségem legnagyobb „örömére”)
kiépítsek magamnak egy kicsi, de jól felszerelt házi stúdiót (erről
képek láthatók a www.oldfish.hu weboldalunkon is).

40
év után ismét összejöttem 1974-ben idegenbe szakadt, öreg
zenésztársammal, barátommal, Joe-val és elkezdtünk kizárólag saját
(esetleg környezetünk) szórakoztatásunkra dalokat szerezni, a házi
stúdióban rögzíteni, sőt az utóbbi időben néhányat már a világhálón
itt-ott közzé is tenni. De mindez már öreg rockerekként (lásd:
oldfish – öreghal) csak hobby és semmi más.

Így
a megírható, közzé tehető történetem végén, visszaemlékezésem címére
visszautalva, a türelmes és mindvégig kitartó olvasó eddig eljutva
talán már érti és tudja:

Hogyan
lettem, illetve hogyan nem lettem rockgitáros.”

Nincs
is más hátra, mindössze annyi, hogy az előzőekben ígért –
mondjuk a történet függelékének is tekinthető – „Marhaságaink
vidám gyűjteménye” címmel csokorba szedjek néhány olyan vidám
epizódot, amely a zenekar működése során szerte az országban
velem-velünk, netán esetenként másokkal megtörtént és az egyes
fejezetekben, ott helyben nem voltak azonnal beilleszthetők. E
tekintetben, sorban visszautalok majd az eddigi részekre, az
elejétől, a végéig.

És
akkor jöjjön hát, az a záró Függelék.